1. Tati és művészete
Jacques Tati a burleszk műfajának késői képviselője, művészetében nagy szerepet játszik a némafilm-burleszk hagyományainak tudatos vállalása. Komikus művészetének egyik legjellemzőbb vonása életközelsége, hétköznapisága, természetessége. „ Nem keresgélem a mondanivalót, egyszerűen az emberek, a családok, a gyermekek érdekelnek – minden olyan kicsi esemény, amely egyre inkább betervezett gépiesedő világunkban történik az emberekkel.” (Jacques Tati 1962:14) Legtöbb filmjének főszereplője, a saját maga alakította Hulot úr, aki a modern világhoz alkalmazkodni képtelen, örök kívülálló. Gyermeteg szemmel csodálkozik rá a világra, kedves és segítőkész, tetteivel azonban ahelyett, hogy mások hasznára válna, egyre nagyobb problémákat okoz. Tati azzal, hogy megteremtett egy senki mással össze nem téveszthető, uniformizált figurát tökéletesen megfelel a klasszikus burleszki hagyományoknak. Poénjai nem erőszakosak, mindennapi élethelyzetek finom eltúlzásával, kiemelésével alkotta meg azokat, gúnyolta a társadalmi konvenciókat, az emberi gyengeséget.
Tati annak ellenére, hogy a hangosfilm időszakában élt és alkotott, egy teljesen új aspektusból közelítette meg azt. Nyíltan szövegkomikum-ellenes volt, emiatt filmjeiben mindig a képi világon van a hangsúly, a hangok legtöbbször zajok, tömegmorajok, a beszéd jelentéktelen, semmi lényeges információval nem bír. „ Egy komikus helyzetet vagy arcot megjegyzünk, míg a filmbeli humoros mondatot rögtön elfelejtjük.” (Jacques Tati 1952) Sokszor érteni sem lehet a dialógusokat, ugyanis Tati kifejlesztett egy motyogásra emlékeztető érthetetlen „halandzsanyelvet”, amit előszeretettel alkalmazott filmjeiben.
Tati vizuális poénjainak egyik legfontosabb eleme a mozgás, azon belül is Hulot úr teljesen egyedi és egyéni mozgása. Kalapjával, ballonkabátjával és esernyőjével akár bele is olvadhatna a tömegbe, de jellegzetes rugózó járása miatt már messziről fölismerhetjük. Tati ezt az egyedi mozgáskultúráját sport iránti szeretetének és sportolói karrierjének köszönhetően fejlesztette ki. Focizott, boxolt, lovagolt, teniszezett és egy első osztályú klub színeiben rugbyzett is. Ez a mozgékonyság, hajlékonyság, akrobatikus elemeket felvonultató színészi játék a burleszk alapja.
Jacques Tati a párbeszéd mellett a közelképeket sem szerette használni filmjeiben. Úgy gondolta, az a jó, ha minden néző saját maga fedezi fel a vetített képeken a mulatságos dolgokat. Nem akarta külön kiemelni, ráerőszakolni a nézőkre a komikus elemeket, hagyja, hogy saját magunk vegyük észre azokat. Sokszor csak a háttérben történik valami vicces, ami az egész képet vagy jelenetet azzá teszi. Tati minden egyes képkockát részletesen megtervezett, nem csak a cselekményt, a helyszíneket, az emberek kinézetét és viselkedését találta ki, hanem a hátteret, a háttérben történő eseményeket is fontosnak tartotta.
2. Szabadidő (Playtime 1967)
A Playtime egy mérnöki hidegséggel megtervezett futurisztikus városban játszódik, forgatásához egy „Tativille”-nek elnevezett modern városrészt építettek fel, négy csupa-üveg toronyházzal, utcákkal, kereszteződésekkel, étteremmel, az egyik irodaháznak még működő liftje is volt. Úgy építették a díszleteket, hogy sokkal távolabbinak tűnjenek az épületek, sokkal nagyobbak legyenek a terek. A német expresszionizmushoz hasonló hatásokat ért el az álperspektívával Tati is. Összesen 15.000 m2-t építettek be, a több száz munkás az öthónapnyi építkezés során 50.000 m3 betont és 1.200 m2 üveget használt fel. Tati a minél jobb hatás és kép érdekében, az akkoriban szokásos 35 mm-es film helyett a nagyobb felbontást és jobb képminőséget biztosító 70 mm-es filmre forgatott. A film elkészítése 9 évig tartott, a drága díszletek miatt nagyon költséges volt és nem is hozta meg a várt sikert. „ A kedvenc filmem? A Playtime. Talán azért, mert megbukott. Az emberek nem értették meg. Hulot-t akarták viszontlátni benne. Anyagilag tönkrementem belé. Hogy lassan dolgozom? Igen, de hát elvégre nem vagyok pék, aki futószalagon gyártja a kenyereket.” (Jacques Tati 1970:69)
1.kép: A Playtime plakátja
Tati filmjével azt akarta kifejezni, hogy az embereknek nincs szabad ideje, a jelentől nem lehet elszakadni, mindannyian ugyan abban a monoton, szürke világban élünk. A nézők azonban mást vártak, ők szerettek volna megszabadulni egy rövid időre a gondjaiktól, a mindennapok monotonitásától, de ez a film nem ezt nyújtotta. Tati megpróbálta elmondani az embereknek, hogy amerre a világ halad, az nem annyira jó, mint ők azt gondolják, ha nem tesznek ellene, egész életüket így kell leélniük. Az 1950-60-as években nagyot változott minden a világban és Tati úgy gondolta, hogy a válóságra épülő komikus filmben nincs helye az optimizmusnak, az idillnek. A jelenből következtetett a közeli jövőre, amit a komikus hatás érdekében kicsit eltúlzott. A mindennapi életünk olyan komikus jelenségeit mutatja be, amiket olykor észre sem veszünk, átsiklunk felette, vagy éppen nem is gondolunk rá, hogy az mások számára vicces lehet.
A Szabadidőben a szöveg jelentősége kicsi, mondhatni elhanyagolható, már annyi jelentősége sincs, mint a némafilmekben, amikor a beszéd szövegfeliratként került bevágásra. Ez a film nem beszélő, hanem hangosfilm inkább. A beszédnek ugyan nincs jelentősége, viszont a hangoknak, a zajoknak annál inkább. Behálózzák az egész filmet, és diszkréten ugyan, de mindig jelen vannak.
A film cselekménye szinte semmi, apró komikus jelek sorozata. Három részből tevődik össze, a közönséges munkadélelőttből, a délutánból és az estéből, ami mindenki számára szabadidő. Hulot úr egy modern épülettömbben bolyong egy tisztviselőt keresve, ekkor történnek vele azok a komikus dolgok, amikre az egész film épül. A nevetés fő forrásai a tárgyak, a hangok, a szereplők viselkedése.
3. Az építészet a Playtime keletkezésének idejében
A film a háború utáni tömegtermelés idejében keletkezett. A modern építészet ekkor élte fénykorát, képviselői (Gropius, Le Corbusier) arra vállalkoztak, hogy rendet vigyenek a káoszba, olykor azonban az építészek elég merész dolgokat találtak ki. Ilyen például Le Corbusier „Párizs szanálása” című terve, amelyben Párizst egymás mellé lerakott szalagházakra alakítja át és csak néhány nevezetességet hagyott volna meg, mint az Eiffel-torony vagy a Notre Dame. A világháborús pusztítás miatti erőltetett építési ütem előtérbe hozta a teljesen leegyszerűsített funkcionalista elvek egyeduralmát. Le Corbusier öt pontból álló szabályrendszerének elemei felfedezhetők a filmben ábrázolt városrészben. Az összes épület vázszerkezetű, lapostetős, függönyhomlokzatos, széles ablakokkal, nagy üvegfelületekkel. A hatvanas évek közepétől új igények léptek fel az építészet terén, ennek egyik tökéletes példája a párizsi Défense-negyed üveg-acél toronyházai. Ez a városrész az ihletője Jacques Tati Playtime-jának.
4. A film jelenetei, helyszínei
4.1 Repülőtér
A film első jelenetsorozata a párizsi Orly repülőtéren játszódik. Már itt megjelennek a hatalmas terek és üvegfelületek, amelyek az egész film komikumának alapjául szolgálnak. Óriási, modern, csupa üveg, acélszürke fényben derengő csarnokban vagyunk, az emberek jönnek-mennek. A reptéren először a csend, majd a zajok játszanak fontos szerepet. A magas sarkú cipők kopogása a padlón, az emberek ide-oda járkálása, a repülővel érkező csoport beszéde, a gépek, a hangosbemondó hangjai, a fotósok, mind-mind fokozzák az épületben a nyüzsgést. A jelenet humoros jellegét az adja, hogy karakterükben egymástól teljesen eltérő, véletlenül összeverődött emberek mozgása összehangolódik. Már az első képsorok érzékeltetik a Szabadidő alapgondolatát: mindannyian ugyanabban a szürke, hideg, monoton világban élünk, ami minden egyéniséget kiöl az emberekből. A repülőtérről kiérve újabb hanghatás, az autóforgalom hangja lép be. A parkolóban sorakozó több száz egyforma autó egyfajta utalás a tömegtermelésre épülő világunkra, amiből hiányzik az egyediség, az egyéniség. A repülőtérről a Párizsba vezető úton hatalmas, egymástól csak kicsit különböző üveg toronyházak sorakoznak, amelyek teljesen lenyűgözik a turistákat. Az új, modern épületek teljesen ámulatba ejtik őket és már-már megfeledkeznek Párizs igazi nevezetességeiről, mint a Sacré Coeur, a Louvre, a Notre Dame, vagy az Eiffel-torony.
2. kép: Toronyházak
4.2 A hivatalban
Itt kezdődik Hulot úr komikus bolyongása az egyforma toronyházak rengetegében. Tati a folyosókat optikai trükkök használatával hosszabbítja meg, egy örökkévalóságnak tűnik, míg a hivatalnok végigér rajta. A hatalmas váróterembe belépve az ember nagyon kicsinek érzi magát. A helyiség nagyságát az üvegfelületek csak fokozzák, olykor nem is lehet tudni, hogy éppen kint, vagy bent vagyunk. A tér kihasználatlan, a fotelok túl alacsonyak és kényelmetlenek, a padlóburkolat csúszik, minden fémesen csillog. Ezek a dolgok mindenki számára természetesek – Hulot úr kivételével - , úgy látszik, mindenki elfogadja az ésszerűtlen tereket, a furcsa tárgyakat.
3. kép: A folyosó
4. kép: A váróterem
A váróteremből egységekre osztott hatalmas térbe jutunk, ahol a kis „cellákban” hétköznapi emberek dolgoznak. Itt átlátható, szabályos rendben sorakoznak az irodák, ám ez csak a látszat. Egy hétköznapi ember könnyedén eltévedhet a teljesen egyforma dobozok labirintusában, ahogy ez Hulot úrral is történt. Itt már körvonalazódik az a megállapítás, hogy az emberi tényező másodlagos. Csak az számít, hogy az épület egyszerű, átlátható, gyorsan felépíthető és könnyen átalakítható legyen. Ennek a térnek gyakorlatilag bármilyen funkció adható, de az, hogy az emberek miként tudnak dolgozni benne, az már senkit nem érdekel. Mindenki elfogadja és beletörődik a jelenbe és teljesen természetesnek veszi azokat a dolgokat, amik nem is olyan régen még teljesen mások voltak.
5. kép: A „cellák”
4.3 Az áruház
Hulot úr a hivatalnok utáni hajsza során átkeveredik egy másik épültbe, ahol aztán újabb kalandok érik. A szemközti épület ablakának tükröződése miatt úgy látja, hogy a hivatalnok, akit keres, a szomszédos épületben van, így egy áruházban találja magát, ahol többek között azokat a furcsa bútorokat is árulják, amiket korábban láthattunk. Sőt, azoknál még sokkal furábbakat és viccesebbeket is. Ebbe az uniformizált világba megpróbálnak színt vinni ezekkel a tárgyakkal, de nem túl nagy sikerrel. A világító partvis, a félbevágott görög oszlopba rejtett kuka nagyon erőltetett és inkább nevetségesek, mint ötletesek. Egyedül egy utcai virágárus és az Eiffel-torony, a Diadalív valamint a Sacré Coeur üvegajtón megjelenő tükröződése ad némi okot az optimizmusra, de ezek is gyorsan eltűnnek a nagyváros szürkeségében. Néhány képkocka erejéig Párizs látképe is előtűnik, hogy aztán újra az üvegdobozokban találjuk magunkat. Még az utazási irodában is ugyan azzal az üveg toronyházzal reklámozzák az összes országot és várost, elnyomva az igazi nevezetességeket és értékeket.
4.4 A lakás
A munka végeztével az emberek hazatérnek, de ezek az „otthonok” is ugyan olyan üvegdobozok, amikben dolgoznak. Tati az embereket már-már kiállítási tárgyként tűnteti fel ezekben az épületekben. Mindenki bepillantást nyerhet a nagy üvegfelületek mögött élő emberek mindennapjaiba. Minden lakás teljesen egyforma, azonos méretűek, ugyanazok a bútorok, a berendezések, és minden ember számára az esti kikapcsolódást a tévénézés jelenti. Hiányoznak az otthonosságot jelentő egyedi tárgyak, bútorok, amiket megszeretünk, ragaszkodunk hozzájuk és magunkénak érzünk. Ezek a lakások szürkék, ridegek, semmiképpen nem nevezhetők otthonoknak, sokkal inkább az ipari termelés tömegtermékeinek. Az pedig, hogy az utcán sétáló vagy éppen egy buszon utazó ember bepillanthat magánéletünkbe eléggé bizarr dolog.
6. kép: Üvegdoboz lakások
4.5 Az étterem
Tati az éttermi jelenetsorozatban halmozza a korábban látott komikus elemeket, minden összesűrűsödik. Ebben a befejező szakaszban már felfedezhetők a klasszikus burleszk egyes motívumai, az ügyetlenkedések, a lökdösődések, a törés-zúzás, az apró bosszúságok és kényelmetlenségek komikus bemutatása. Természetesen a korábbiakhoz hasonlóan ezek is kicsit visszafogottabban jelennek meg, mint az igazi burleszkben.
Az étterem estére hirdette meg, hogy kinyit és már az összes asztalt lefoglalták, tehát teltház lesz. A bökkenő az, hogy nem készültek el időben a munkával, vagyis csak úgy látszik, mintha készen lenne. A hibák folyamatosan jönnek elő a vendégek érkezésével együtt. A padlóburkolat feljön, a konyha kiadópultja még nincs kész, a festés még nem száradt meg, a pincér felbukik a lépcsőben, mert a világítása nem működik, az üvegajtó összetörik. Ezeken kívül sok tervezési hiba is kiderül rövid idő alatt. A bárpult fölött lelógatott díszítőelemek miatt a pultos nem lát ki rendesen, az acél székek korona formájú háttámlája nyomot hagy a vendégek hátán és elszakítja a pincérek ruháját, és végül talán a legnagyobb hiba az étkező bejárata előtt, középen álló hatalmas oszlop, amit a legtöbbeknek sikerül kikerülnie, de néhányan pórul járnak. Az étterem folyamatosan esik szét, reggelre elölről kezdhetik az építést.
7. kép: Az előtér és az étkező közötti hatalmas oszlop
Összefoglalás
Tati a modern lét minden elemét – a televíziót, a partvist, az autót, a szupermarketet - komikus tárgyként kezeli, ezáltal új formát kapnak. Ugyanakkor próbálja értelemmel megtölteni ezeket a furcsa és olykor bizarr tárgyakat, például amikor az utcán sorakozó lámpákat a harangvirágokhoz hasonlítja. A Playtime nem is annyira film, mint egy ember kísérlete arra, hogy megtanítson bennünket másképpen látni, hogy a gépiesedő, tömegtermelés irányította világban megtaláljuk az igazán szép és fontos dolgokat. Nem szabad megengednünk, hogy a modern világ kiölje az emberekből az emberséget, az egyéniséget. Az emberek ugyan olyan ruhákban járnak, ugyan olyan épületekben élik mindennapjaikat, mindegy, hogy éppen a munkahelyen, az áruházban, vagy otthon vannak. Mindenhol ugyanaz a térélmény fogad, legyen szó, lakásról, irodáról, vagy repülőtérről. Tati a filmekben szokatlan módon arra ösztönöz, hogy ne higgyünk a szemünknek és a fülünknek. Nézzünk egy kicsit a dolgok mögé, ne hagyjuk magunkat ilyen mértékben befolyásolni. Nem kell, hogy a szürke, monoton világ áldozataivá váljunk.
Felhasznált szakirodalom
P. Zs.: Jacques Tati és a Playtime. in: Filmvilág, 1966 I. szám
Szalay Károly: A geg nyomában. Magvető, Budapest, 1972
Premier plan: Jacques Tati. in: Filmkultúra, 1977 VI. szám
(Jacques Tati 1962) és (Jacques Tati 1970) Szalay Károly: Jacques Tati. Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum, Budapest, 1982, p. 14; p. 69
Ágfalvi Attila: Alphaville-től Abraxasig. in: Filmvilág, 1999 II. szám
Czirják Pál: Film és építészet metszéspontjain. in: Metropolis, 2008 II. szám
Weboldalak:
(Jacques Tati 1952): Zsély Csilla: Jacques Tati – Arc és test a hangos burleszk filmben. Filmtekercs Fényportál, 2010 (http://www.filmtekercs.hu/jegyzet/jacques-tati-arc-es-test-a-hangos-burleszk-filmben-i)
www.tativille.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése