A problémát, hogy a mai kortárs hazai építészetben hiányos a tervezők, és a használók közötti kommunikáció, adottnak tekintem. Ennek okai, és rétegei igen összetettek, ezért nem is próbálnám az egész témát felölelni.
Közvetlen környezetemből merített példából indultam ki, hogyhogy az építész oldalról elengedhetetlen ezzel foglalkozni.
Ezután áttérek a „leendő” kommunikációnak a megváltozott feltételeire, azaz a digitális társadalom által támasztott új igényszintekre. Megvizsgálom ennek az általánosabb okait, majd pedig egy általam jónak tartott megoldási irányt szeretnék felvázolni. Nem állítom, hogy ez az egyetlen, vagy legjobb metódus, de a jelen korunk adottságaihoz idomulva járható útnak tűnik. Mindezt először kiterjedtebben egy angol újságíró előadása nyomán vázolom fel, majd egy dán építésziroda előadásán keresztül az építészetre szűkítve vizsgálom. Ekkor kísérletet teszek mindezt ismét hazai kontextusba integrálni.
1. Probléma: a kommunikáció hiánya
Saját észrevételeink szerint (http://archilaic.tumblr.com) igen erőteljesen távolodik egymástól az építész tervezők, és a laikus használók véleménye a kortárs építészetet illetően. Ennek okai igen sokrétűek, és nyilvánvalóan mindkét oldal felelősségét vizsgálni kell. A laikus emberek figyelmét nehéz érdeklődésre bírni a környezetüket illetően. Mi több, esetleges tájékozatlanságuk, vagy pusztán az információk hiánya, vagy inkább feldolgozatlansága sok esetben ellenálláshoz vezet részükről. A tervező oldal legalább annyira “hibás”: az építészek között egyébként működő kommunikációs csatorna sajnos éppen a használók felé nem elég nyitott.
Jelen korunk építésztársadalma nem fordít komoly energiákat a kommunikációra. Általánosan túlterheltek a szakma tervezői, és bürökratikus feladataitól. Nem ismerik el, hogy munkájuk igen komoly hányadát képezné a laikusok felé történő információközvetítés. Márpedig a kommunikáció önmagában is működő szakma, bár az építészek legtöbbször sem ezt, sem sok más szaktudást nem ismernek el, szeretnek mindenhez érteni. Durva általánosságokban fogalmazva szeretik az iroda asztalához húzódva önállóan megfejteni a problémákat, kigondolni, hogy kinek mi lenne megfelelő élőkörnyezet, legyen az lakás, családi ház, irodaház, vagy egy városrész. Ami még nem jelenti azt, hogy nem tájékozottak, vagy nincs igényük a környezet behatóbb vizsgálatára. Még valószínűleg erre is sok energiát fordítanak. Csak rajtuk kívül ezt nem sok mindenki látja, a végeredményben megrajzolt épülettömegek, és alaprajzok váratlanul „csapnak le” a gyanútlan megrendelőre.
Az építészek valószínűleg kitűnően alkotnak épülettömeget, választanak anyagokat, készítenek alaprajzot, azaz állítanak össze egy házat. De ezeket a folyamatokat ritkán előzi meg kellő szociális, pszichológiai, és egyéb körültekintés, nem kérdeznek meg senkit arról, hogy valóban jól gondolják-e azt, amire megannyi koncepciót gyártanak. Sem pedig időközben nem magyaráznak eleget annak, akit ez leginkább érintene. A szerencsétlen használók pedig folyton arra panaszkodnak, hogy az építészek „magas lórul beszélnek”, vagy éppen sehogyan sem.
2. Magyarázzunk, de hogyan?
Reálisan szükségét érzem egy építész – laikus közvetlen kommunikációs csatorna működtetésének. De mi lehet a kommunikáció módja egy olyan korban, ahol percenként változnak az ingerek?
A továbbiakban ezekről a megváltozott feltételekről, felhasználókról, és igényeikről írok.
Fel kell ismernünk, hogy mi korunk egészen más lehetőségekkel van megáldva, mit eddig bármikor. Bármilyen témát fel lehet emelni, vagy éppen lealacsonyítani, percek alatt jutnak el információk mindenkihez, akaratlanul is, csakis az illetékeseken, a jeladókon múlik, hogy mit akarnak megmutatni.
A Marc Percy által bevezetett digitális bennszülöttek rétege főként már elméleti síkon tapasztal, mindent egy helyben ülve képes megoldani, a világháló és az ott fenntartott virtuális kapcsolata segítségével. Ez a kifejezés az előadás elhangzása évében (2001.) aktuálisan még az akkori diákokra volt érvényes, mára már generációkról beszélhetünk, akik ebben nőttek fel.
A digitális bennszülöttek vizuális látásmódja sokkal erősebb, mint „lineárisan” gondolkodó elődeiké, az ún. digitális bevándorlóké. A most felnövő generációk a digitális kor vívmányait, a számítógépet, a videójátékokat, az Internet digitális nyelvét készség szinten beszélik.
Földes Petra a Digitális bennszülöttek című írásában kitér arra, hogy még nem bizonyos, hogy ez az „always on” üzemmód milyen hatással van a kognitív (megismerő) funkció vonatkozásában, de az új korban szocializálódott generációk gondolkodásmódja jelentősen eltér a digitális bevándorlókétól: egyszerre rengeteg információt tudnak befogadni, azokat párhuzamosan feldolgozni. Hozzá vannak szokva az azonnali elérhetőséghez, sőt elvárják azt. Fárasztja őket, ha hosszú szöveget kell olvasniuk, jobban kedvelik az ábrákat, a képeket. Nem köti le őket a lépésről lépésre alkalmazott logika, tempójuk ennél jóval gyorsabb, szabadabb teret kell hagyni a véletlenszerű elérésnek.
A digitális bevándorlók számára is van lehetőség beilleszkedni a „rendszerbe”, amennyiben elfogadják a digitális kor új eszközeit, és használatukra törekednek. Bár megtanulhatnak alkalmazkodni az új körülményekhez, ez nem lehet maradéktalan, az új információkat mindig át kell értelmezniük a saját eszköztáraikhoz mérten.
Összességében mégis azt mondhatjuk, hogy a digitális bennszülöttek igényeinek kell megfelelnünk egyre több téren. Ehhez a réteghez próbál igazodni a média, és a marketing is ezt veszi alapul.
Ahogy Pacsika Máté írja :„A használók egyenlővé váltak az eszközeikkel és irdatlan mennyiségű adatot szórnak szét egymásközt. Ez a folyam maga az új tér.”
Ez a virtuális tér a média új tere, amely létezésének alapja maga az információ, amelyet maguk a használók közvetítenek egymás között, és amelynek elérését a fizikai értelemben vett távolság egyáltalán nem akadályoz.
De hogyan használjuk ezt az új teret, ha sokan az alapvető digitális eszközökkel is csak botladoznak, vagy ha még az oktatási rendszer sem ismeri el a jelenséget, mint használhatósági alapvetést. A bizonytalanabb oktatók gyakran a számukra jól bevált krétás módszerhez nyúlnak vissza inkább, amely viszont megnehezíti az információ átadást az új generációk felé.
„Általánosságban az új tézisek húsz év alatt válnak katedraéretté.”
Bodóczky István A vizuális nevelés megújítása, új paradigmája című írásában a mindenkori művészképzésről ír, amely szoros kapcsolatban áll a kor „művészetfelfogásával”, és azzal, hogy adott korban „ki milyen szerepet játszik a mű létrehozásában”. Szerinte egy új nyelvi rendszer kidolgozása, és elfogadtatása hosszú időt vesz igénybe.
Fontos párhuzamot érzek Bodóczky által emlegetett művészképzés, és az általánosan szükségessé vált vizuális látásmód kialakítása között. A művészképzés feladata lenne az, hogy olyan művek, és oktatók kerüljenek ki általánosan minden réteghez, akik megfelelően át tudják adni ezt az új fajta látásmódot. Megfelelő eszközökhöz nyúlnak, egyúttal helyükön kezelik a régi értékeket. Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert a kialakult globalizáció könnyen értékvesztéshez vezetett. A múlt felé tekintés, az igénytelen megjelenése ezeknek is köszönhető. Ehelyett viszont törekedni kell a kreatív, új megoldások keresésére, hogy ez váljon természetessé a kopott, többtízéve változatlan mosópor reklámok helyett.
Ezekhez az is hozzátartozik, hogy már nem elégszünk meg azzal, ha készen kapjuk a művet, vagy a terméket, a befogadás nem marad passzív folyamat. Fontossá vált a folyamatos visszacsatolás, mi magunk is alkotókká válhatunk.
„…egy kép csak a kreatív látás révén válik művé.” (Földes Petra)
Gondoljunk csak az Internetre másodpercenként tízezrével felkerülő videókra, amely igen könnyedén „kultúrtermékké” válhat, és amellyel a feltöltő elfogadtatja magát a saját szubkultúráján belül. Az információátadás, a művészet kikerülnek az akadémiai keretek közül, magunk is tudósokká, művészekké válhatunk.
Pár éve kezdtük el ezeket elterjedtebben használni, a munkáink, a mindennapjaink részévé kezdenek válni, egészen új lehetőségeket teremtve. Talán még mindig nem történt meg az az áttörés, amikor ez az eszköztár nem csak egy bizonyos réteget definiál, de napról napra érzékelhető a fejlődés, a bevonódás. Vegyük példának a különböző termékek tömeges Facebook profil megjelenését, vagy az újabban felbukkanó frissebb és igényesebb televízió reklámokat, plakátokat.
Bodóczky A művészképzés új koncepciójában felsorolja az a művészképzés új követelmény, és értékelésrendszerét, amelyben szintén több ponttal általános párhuzamot lehet vonni, és amely legfőképpen a problémamegoldásra fókuszál a mintakövetés helyett. Ezek közül idézek kettőt, amely eddig még nem merült fel:
„A művészképzés céljának azt tekinti, hogy a növendék minél előbb képes legyen saját, adekvát vizuális művészeti válaszokat adni aktuális művészeti-társadalmi problémákra.”
A mi esetünkben az építész tervezők szociális érzékenysége, a probléma felőli tájékozottsága kiindulási pont kell, hogy legyen.
„A műalkotást társadalmi produktumnak tekinti, amelynek lételeme a nyilvánosság tudomásul veszi, hogy a mű létrehozásában a nézőnek is szerepe van, ezért a művészképzés megújítása mellett fontosnak tartja a művészeti nevelés erőteljes fejlesztését a közoktatásban.”
Az építész vegye tudomásul, hogy munkája legfőképpen a használókat érinti, akiknek meg kell értenie az „alkotásaikat”. Mert “az a jó terv, amit a nagymamádnak, egyszerű hétköznapi szavakkal is el tudsz magyarázni”, áll Matthew Frederick 101 Things I Learned in Architecture School című könyvében.
3. „Let the data sets change your mind set!”
Hogyan lehetne egyszerűen fogyaszthatóvá tenni a(z) (építészeti) gondolatokat a laikusok számára?
Rendkívül meggyőző TED előadást láttam a minap David McCandless-től, aki éppen arról beszél, hogy hogyan tegyük ezt a rengeteg információt nem csak kezelhetővé, de „gyönyörűvé” is.
Az angol újságíró szerint iszonyú adattúláradattól szenvedünk. Ám ha ezt a rengeteg információt vizualizáljuk, és a szemünkkel befogadhatóvá tesszük, azaz mintázatokat hozunk létre belőlük, úgy sokkal érthetőbb lesz sok, elsőre kontextus nélkülinek tűnő értelmetlen hír is. Diagram-szerű ábrákat, vizuálisan könnyen értelmezhető grafikákat használ, amelyek akár többhónapos kutatásokat is tömöríthetnek. Fontos, hogy a lényegre összpontosítsanak, tisztázza a különböző jelöléseket színekkel, vagy pl. mennyiséggel arányosan változó méretváltozásokkal. Ezek segítségével „szó szerint látjuk őket”, a számokat, arányokat, sőt sokszor második rétegeikben is olvashatunk, mert olyan adatokat is észreveszünk, amelyeket ábrázolás nélkül nem. Az adatok ilyen jellegű megjelenítésével „információs térképet” hozunk létre, amit a „szemünkkel bejárhatunk”.
„Data is the new oil.”
McCandless szerint az adat olyan forrás, amely mindenhol jelen van, ott van körülöttünk, nagyon könnyen „kibányászható”. De méginkább:
„Data is the new soil.” Mert ugyanakkor az adat olyan „kreatív, termékeny közeg, amelyet hálózatokkal és kapcsolatokkal öntözünk, fizetetlen munkások, és a kormány műveli. A vizualizációk, információs táblák, a különböző adatábrázolások pedig az ebből nyíló virágok.”
Előadásában ő is utal arra a feltevésre, amelyet Földes Petránál már korábban idéztem, miszerint az agyunk, gondolkodásunk már másképpen működik:
Tor Norretranders dán fizikus kutatásait hozza fel, aki az érzékelés különböző fajtáit számítástechnikai kifejezéseknek feleltette meg. Sorra vette, hogy melyik érzékünkön mennyi információ áramlik be.
„A látás a leggyorsabb: olyan a sávszélessége, mint egy számítógépes hálózatnak.
Aztán a tapintás, amelynek sebessége olyan, mint egy USB meghajtó.
A következő a hallás, és a szaglás, ami a merevlemeznek feleltethető meg.
Végül az ízlelés, aminek átviteli sebessége kb. egy zsebszámológépnek felel meg.”
Kutatásából megállapítható, hogy a legtöbb inger a szemen keresztül áramlik be, mert a szem nagyon érzékeny a különböző színekre, formákra, mintákra. McCandless ezt nevezi a szem nyelvének, amelyet kombinálhatunk az értelem nyelvével (szavak, számok, fogalmak). Ezt a két nyelvet párhuzamosan használva jutunk el az új nyelvhez, amely segítséget jelent a látásmódunk megváltozásához.
Ha ez sikerül, azaz a lehetőséget kapunk arra, hogy az információkat pontosan értelmezzük, vagy megértsük, hogy mások mit mondanak, és megváltozik a gondolkodásmódunk tőle, akkor talán a viselkedésünket, vagy a régi berögözött nézőpontjainkat is befolyásolja.
„Az adathalmaz változtassa meg a gondolkodásmódodat!” – idézi Hans Rosling mondatát.
Összefoglalva McCandless szavait : az emberek sokszor bizonytalanok, bizalmatlanok, és túltelítettek a sok szűretlen, átláthatatlan ingertől, márpedig az információ érdekes és az információk ábrázolása gyors megoldást adhat ezekre a problémákra.
4. …és az építészetben?
Az előbbi előadás módszerét nem érzem távoli célnak, rögtön eszembe jutott a dán BIG építésziroda ikonokkal telezsúfolt honlapja, amely önmagában is figyelemfelkeltő, de maguk a projektek egyenként is könnyen értelmezhető diagramokból vannak levezetve. Nyilvánvaló, hogy a megértést, a figyelemfelkeltést, a fogyaszthatóságot szolgálják, amely egyenes út az eladhatósághoz. A színes jelrendszer, az egyszerű diagramok beleégnek az agyunkba, bármikor fel tudjuk őket idézni…”Tudod, az a pálcikás ház!”.
Szintén a TED-en hangzott el Bjarke Ingels (BIG) előadása, amelyben az eszközeikről, és néhány projektjükről beszél.
A BIG úttörőnek számít abban, hogy egyáltalán igényük merült fel arra, hogy a kész épületeken kívül a tervek mögött történetet, a folyamatokat is elmeséljék. Nyilvánvaló, hogy megfelelő módon tálalva ezek ugyanolyan izgalmas sztorik lehetnek laikusok számára, mint bármely magazin, vagy képregény, amelyet ők maguk is alapul vettek végül. Ebben a formátumban képek, ábrák, és szavak kombinációjával mondanak el építészeti történeteket. Egyszerűen lemásoltak egy képregényt.
„Bemutatjuk, hogy hogyan változnak a projektjeink adaptáció és improvizáció útján.”
Szakítanak az elzárkózó csalódott, félreértett építész léttel, „amelyben a világ nem passzol az építész ötleteihez… A forradalom helyett az evolúció érdekel.”
Felemelő az a hozzáállás, hogy a terveik tiszta és logikus felépülése mellett egyenrangúan foglalkoznak a szociális és környezeti kérdésekkel, ezenkívül a Yes is more című építészeti képregény kiadásával végre megszólítják a használókat is.
5. …és nálunk?
Az világos, hogy erre a kommunikációs résre megoldást kell találnunk, hiszen jelen korunk felnőtt társadalmából kerülnek ki a megrendelők. Számomra az az irány is adott, hogy milyen eszközökhöz kellene nyúlni.
Ehhez képest a média jó pár éve nem igazán követi a digitális eszközök rohamosan fejlődő változásait. Lásd a még mindig fellelhető hihetetlen gagyi reklámok a TV-ben, vagy az ízléstelen képek, Wordart feliratok plakátokon, hirdetéseken. Elavult médiumokba fektetünk feleslegesen sok energiát, és pénzt, míg az új technológiát még nem sikerült teljesen magunkévá tenni.
Sokszor ezeket azzal magyarázzák, hogy ezek így fogyaszthatóak az egyszerű emberek számára is. De miért ők a viszonyítási alapok? Miért ne diktálhatna a média egy fokkal mindig magasabb igényszintet ennél? Miért kell az amúgy normális réteg ízlését kevésbé kiszolgálni, vagy éppen lehúzni? Miért ne lehetne fordítva? Úgy, hogy a kevéssé igényes rétegek ízlését feljebb húzni? Mert ez is csak megszokás kérdése lenne! És az sem igaz, hogy a könnyen felfogható dolgoknak igénytelennek kell lenniük. Az egyszerű és igényes grafikus ábrázolás nehezebben lenne emészthető az Auchan plakátjain rendszeresen megjelenő véres „sertéscomb csak 299.-!!!” - nál?
Természetesen ez ennél jóval összetettebb dolog, rengeteg emberi, és egyéb tényező befolyásolja piaci igényeket.
Összefoglalás
Azért talán nem naivitás az optimista hozzáállás az integrációt illetően. Jó példáink is vannak, és a felnövő generációkban erős az igény a változtatásra. Az új társadalmi, és szociális rendszer felépülése, a technikai háttér mind ezeket a változásokat szolgálják, ám, mint korábban Bodóczky Tanárurat idéztem: „egy új nyelvi rendszer kialakítása és elfogadtatása igen hosszú időt vesz igénybe.”
Példának okán, a megfelelő eszközökkel élve nem lenne nehéz kíváncsivá tenni a felnőtt embereket az építészeti közélet iránt. A különböző rétegeket különböző eszközökkel lehetne megcélozni, egy számukra is érthető nyelv, vagy jelrendszerrel, lehetne akár szakma-celebeket kreálni, divatos szóval brandet építeni köréjük, hogy az emberi aspektusok után a munkáik is a közbeszéd tárgyai lehessenek. Akárcsak, ahogyan Alvar Aaltoval precedenst teremtettek a finnek. Vagy a BIG ideológiáihoz hasonlóan jó lenne megszólítani szélesebb rétegeket is. Eszközeink vannak, a kérdés inkább az, hogy ki fordít majd ezekre időt, és energiát?
Felhasznált szakirodalom
TED előadás: Bjarke Ingels: Három szupergyors épitészeti történet
TED előadás: David McCandless: Az adatvizualizáció szépsége
http://www.ted.com/talks/lang/hun/david_mccandless_the_beauty_of_data_visualization.html
Földes Petra: Fiatalok a cyber térben, Digitális bennszülöttek (koloknet. hu 2008. szeptember 19.)
http://www.koloknet.hu/?327-digitlis-bennszlttek
Marc Percy Digital Natives Digital Immigrants 2001. On the horizon (NCB University Press, Vol. 9 No.5. 2001. )
Bodóczky István A vizuális nevelés megújítása, új paradigmája
Pacsika Máté Generációk - eltérő terek 2009.
http://archilaic.tumblr.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése