2011. január 23., vasárnap

Bánsági Dávid: A filmművészet és építészet kölcsönös egymásrahatásának lehetőségei, az Avatar cimű film elemzésével

„Az emberek kormányzására, s az ég szolgálatára legfőbb: a mérték. Csakis a mérték, melyhez korán kell kelni. Amit korán kell gondozni: ez az erény gazdagsága. A gazdag erény győzhetetlen, s a győzhetetlennek gátja nincsen. Ha gátja nincsen: uralkodni tud. Az uralkodás anyja megmaradni tud. Igy nevezik: mély, erős, gyökér, örök, igaz út.”
Lao-ce: Tao Te King, forditotta:Weöres Sándor


A filmművészet és építészet viszonyát filmrendezők, építészek, építészettörténészek, szociológusok, rendezők,filmtörténészek, filmkritikusok, társadalomtörténészek és mások vizsgálják. Ez a sokoldalú megközelítés, a különböző szempontú vélemények összevetése, elemzése lehetővé teszi, hogy a vélt „valós” helyzethez közelebb jussunk.
A két diszciplína vonatkozásában Czirják Pál szerint három fontos összehasonlítási pont körvonalazódik.
Elsőként döntő jelentősége van a cselekmény terének, melyet az építészet alakít ki, ugyanakkor a film a maga sajátos eszközeivel a kétdimenziós képből háromdimenziós téri reprezentációt varázsol. Napjainkban ez téri ábrázolás már az IMAX világában a nézőt virtuálisan beviszi a scéna terébe. Az építészeti tér valóságos, háromdimenziós tér, kialakítása meghatározza a létrehozott alkotás minőségét, formája pedig a használhatóságát. A film téri koncepciójában viszont a tér az idővel és a montázzsal van összefüggésben, az operatőri munkában lehetséges olyan képi ábrázolás létrehozása, sürítve, gyors idői szekvenciákban, amire a valós épület szemlélésekor csak több idő és téri intervallumban vagyunk képesek.
Másodikként fontos az épített környezet filmbéli jelentése, szerepe a mondanivaló kibontásában. A filmesek például expresszionista attitűddel mutathatják be a látható környezeten keresztül a szereplők belső világát, érzéseit. Ilyen lehet az elidegenedett, személytelen városi lét bemutatása az érzékeltethető nagyvárosi forgatag hömpölygő áradata, a hatalmas felhőkarcolók tengerében, ahol az egyén magára marad a nyomasztó embertelenségben. A látványtervezés, díszletépítés szintén az épített környezet megjelenítése, illetve a számítógépes virtuális világ is egy újabb lehetőség a filmes bravúrok létrehozására, ami már szinte a mondanivaló rovására megy.
Harmadikként a film virtuális világa visszahat az építészeti stílusok formálására. A film posztmodern szemlélete megjelenik az új építészeti alkotásokban. A mai kor vizuális kultúrája, amit a filmek közvetítenek, többek között hat az építészeti stílusra is. Kiragadva a nagy halmazból, például Bernard Tschumi „sztárépítész” munkáiban megjelenik a film irreális formavilága. A moziépítészet is az egyre fejlődő filmtechnika igényeit igyekszik kiszolgálni, a dolby surround, az IMAX 3 D-s világa, a különböző effektek létrehozása, ami a teljes élményt biztosítja.
A filmmüvészet segítségével lehet a közízlést is befolyásolni, népnevelő szerepe van a filmekben látható külső és belsőépítészeti elemeknek, térkompozícióknak.
Az építészek nem csekély számban vállalnak munkát filmstúdiók díszleteinek megtervezésére, illetve számítógépes grafikák, látványtervezés konstruálására. Filmesek és építészek kapcsolatában a közös munka egyre természetesebbé, elfogadottabbá válik.
A filmművészet, az építészet kölcsönösen hatnak egymásra, illetve az egyénre, annak személyiségére, és viszont, az építész vagy filmrendező személyisége hatással van a létrehozott produktum minőségére. Minden mindennel összefügg az univerzum egységében. Mai világunkban a kommunikációs lehetőségek határtalanok, gyors információáramlás történik a média segítségével. Ez az óriási fejlődés, a világ kitárulása feltételezi, hogy a világegyetem részeiként képesek vagyunk vagy leszünk saját világunktól távolabb lévő világokkal kapcsolatba lépni.Egyébként a köztünk lévő személyes távolság, a másikról szerzett tudás szinte ugyanolyan hiányos mint az univerzum végtelensége és a róla való tudásunk csekélysége.
Napjainkban a transzperszonális pszichológiai irányzat foglalkozik az egyén, a személyesen túli világ, az univerzum kapcsolódási pontjaival, viszonyával. A testi és lelki élmények mellett a spirituális tapasztalások is fontos szerepet játszanak személyiségünk fejlődésében. A transzperszonális pszichológia előfutára Jung svájci pszichológus, aki elsőként fogalmazta meg, hogy túl a személyesen is léteznek spirituális élmények, melyek hatnak fejlődésünkre. Az 1960- as évek idején indult Amerikából a „fourth force” transzperszonális irányzat, mely egyesíti a keleti és nyugati spirituális filozófiák és a modern pszichológia, humanisztikus és kognitív irányzatok módszereit.
Életünk során a megismerés, tapasztalás révén haladunk a tudat fejlődésében lépcsőről lépcsőre felfelé, folyamatosan új nézőpontok tárulnak elénk, ezek megértésével, megérzésével gazdagodik a személyiségünk. A transzperszonális élményben az ember megtapasztalja, hogy része az egésznek, a kozmosz univerzális rendszerében. Ebből következik, hogy képes kapcsolatot teremteni a transzcendenssel, egy módosult tudati állapotban, megérti élete célját, megtalálja helyét az univerzumban. Jobb agyféltekei dominancia jellemzi ezt a gondolkodást, a „ múlt-jelen-jövő” röghöz kötöttsége helyett a „test-lélek-szellem”hármas egységében látja a fejlődés útját, törekedve egy univerzális tudás elsajátítására.
A fenti gondolatokat szeretném megjeleníteni az Avatar című film elemzésével. James Cameron 3 dimenziós virtuális mesevilágba visz bennünket abban a reményben, hogy továbbgondolkodásra is hajlandók és képesek vagyunk. A film a szimbólumok jelképrendszerével készteti a nézőt analógiák keresésére.
A film írója és rendezője: James Cameron
Operatőre:Mauro Fiore
Látványtervezői: Rick Carter, Robert Stromberg, Kim Sinsclair
Főszereplői:Sam Worthington, Sigourney Weaver


Fantasztikus film?
Nem! Fantasztikus egy film!!!
Amikor először láttam, az első gondolatom az volt, hogy mégegyszer meg kell néznem. A gondolataim több szinten törtek elő. Az átlagnézőnek az első sík a konkrét látvány, ami elvarázsolja, ezzel megelégszik, anélkül, hogy tovább gondolná. Számomra az első szint a napi politika síkja. Az első találkozás után (a filmmel) arra gondoltam, hogy ez egy amerika-ellenes film, egy háború-ellenes film, amely szembesíteni akarja az amerikai filmnézőt országa legújabb kori háborúival, elsősorban a jelennel, az iraki háborúval. A filmben nyíltan ki is mondják, hogy az ember, amely a filmben az elvetemült, harácsoló és pusztító fajta – szemet vet valamire, amit mindenáron meg akar szerezni, majd háborút provokál, hogy elvehesse. A világon bárki, aki nem tartozik az elbutult, menthetetlen amerikai televíziófaló népes táborába, az első pillanatban az amerikai hadseregre asszociál, mely a multinacionális pénztőke pörölye. Az amerikai politikát maga alá gyűrő pénzügyi világhatalomra, mely mérhetetlen étvággyal újabb zsíros konc után vágyik. Egy lélektelen és ezért embertelen hatalomra, amelynek nincs történelmi távlatokkal mérhető történelme, nincs évezredekben mérhető kultúrája, ezért a multi-kulti katyvaszt szeretné ráerőltetni a világra, így segítve önmagán, hogy az ilymódon elég mélyre tett lécet nagy nehezen megugorja.
A végén már szinte rosszul éreztem magam, hogy én is ehhez az irígy, pusztító emberi fajhoz tartozom. Aztán felébredtem ebből a nyomasztó rémálomból és rájöttem, amíg Amerikában ilyen film készülhet és a készítője is velem azonos emberi faj egyede, addig nekem sincs félni és szégyelni valóm. James Cameron a film sztoriját évtizedekig dédelgette magában (szívesebben mondanám inkább, hogy a lelkében), amíg a világtörténések ki nem kényszerítették belőle. Ismerve filmjei technikai minőségét, valószínűsítem, hogy arra is várt, hogy megfelelő minőségben készíthesse el ezt a rendkívüli filmet.
Amikor leülepedtek bennem az első reakciók, rájöttem, hogy a filmben látottak nem egy idegen bolygón történnek, hanem itt, velünk, a földön. A gonosz, pusztító erők pedig nem csak katonákban, hanem építészekben is testet ölthetnek. A filmben éles kontraszt van megszálló, hódító, magát felsőbbrendűnek képzelő emberek épített környezete és az őslakosok természeti környezete között.A bolygót megszállók bezáródnak saját „börtönbázisukra”, ahonnan oxigénmaszk nélkül egy lépést sem tehetnek. A magas érzelmi intelligenciával rendelkező őslakosok gyönyörű paradicsomi környezetben, a természettel összhangban, egy szinte égig érő fán laknak, környezetükkel idegszálaik segítségével kommunikálnak. Fél óra után a néző – bármilyen modern technikával felszerelt, kényelmes és otthonos is az űrállomás és az űrkorszak fejlett haditechnikájával bíró katonai bázis keverékeként felépített környezet,- mégis az őslakosok lakókörnyezetében érzi magát otthonosan. A kontrasztot az író-rendező a végsőkig fokozza azzal is, hogy bemutatja, a hódítók szemében primitív őslakosság ezoterikus csodavilágát, a bolygó mindent mindennel összekötő biokémiai hálózatát, mely növényt növénnyel, állatot állattal és az őslakos navikkal, valamint minden navit népe őseivel és istenével is összeköt.
Fontos gondolat, hogy Eva, az istenanya szemében nincsenek kiválasztottak, nem a navikat és nem a növényeket, hanem az életet védi.
A film cselekményében egy tudós csoport próbál ismerkedni a helyiek szokásaival, nyelvükkel. Sikerül is kapcsolatot teremteni a navikkal, feltárul előttük az őslakosok varázslatos világa. A tudósok nem képesek megértetni a hódítókkal, hogy a kipusztításra szánt fa alatti nyersanyagnál ezerszer többet ér a bolygó szerteágazó kapcsolatrendszerének megismerése. Egyedül a tengerészgyalogos főhős fogja fel, az ő feladata a természeti értékek és a különleges navi nép életénekvédelme. A magas hegyek között megszűnik a legújabb haditechnikai berendezések működése, a hódítók nem rendelkeznek helyismerettel. A bátor bennszülöttek összefognak és elszántságukkal, ügyességükkel, Eva istenasszony segítségével, Jake vezetésével megvédik otthonukat a betolakodókkal szemben. A harci jelenetben az operatőr bravúros filmtechnikai eszközökkel mutatja be a gépi konstruktrum gigászi erejét, alulról fényképezve, fölénk tornyosul a hatalom könyörtelen eszköze. Velük szemben pedig a mindenre elszánt, élet halál harcukat vívó, nyílvesszővel harcoló benszülöttek. Már- már elveszítik a csatát, amikor a természet ereje közbeszól, az erdő állatai áradnak mindenfelől, lerombolják a „fejlett”, „kulturált” civilizáció által létrehozott öldöklő eszközöket.
Érdekes párhuzam kínálkozik , vajon a hódító Cortez és gyilkos fegyveresei vagy a mexikói őslakos asztékok voltak-e magasabb kulturális színvonalon?
Az egyszerű (együgyű) néző biztosan úgy gondolja, hogy az író az emberiség egyik fő vívmányaként ünnepelt számítógépes világháló analógiájára alkotta meg a Pandora bolygó élővilágának biokémiai hálózatát, mi azonban tudjuk, hogy az ember valamennyi ünnepelt találmánya csupán silány másolata a természet egy-egy csodájának. Ahogy egy repülőgép sohasem lesz olyan tökéletes, mint egy kolibri, egy autó sohasem fogja utánozni a kőszáli kecske mutatványát, úgy a számítógép sem fogja utolérni az isteni teremtés biokémiai hálózatait. Biztosan van, aki erre azt mondja ellenérvként, hogy a kolibri nem képes háromszoros hangsebességgel repülni. Én azt mondom, hogy nincs is rá szüksége, hiszen akkor észre sem venné a gyönyörű virágokat, amelyek beporzásra várnak. Vannak emberek, akik mérgezett egér módjára röpködnek kontinensről kontinensre, miközben a lakhelyüktől néhány lépésnyire pompázó természeti környezetet még sohasem élvezték. Nekik nem is érdemes elmenni ide, hiszen nagy valószínűséggel nem látják a szépet akkor sem, ha kiveri a szemüket. Számukra az érték ott kezdődik, hogy valamit megkívánnak egy reklámban, álmodoznak róla, kölcsönt vesznek fel rá, végigszáguldanak valami járművön az áhított, mérföldek ezreire található földön, lehetőleg a lábuk sem éri a földet, egy digitális szappanos dobozzal vadul kattintgatnak, majd ez utóbbi produktumaikkal (bizonyítékaikkal) végtelen dicsekvésbe kezdenek, így generálva a hasonszőrűekben legyőzhetetlen vágyat egy hasonlóan "felejthetetlen" kalandra. Közben az egyre szélesebb utak mérföljeinek milliói egyre hatalmasabb területet foglalnak (pusztítanak) el földanya testéből és a levegő országútjának vándorai is mérhetetlen pusztítást hagynak maguk mögött azáltal, hogy testsúlyuk többszörösét kitevő kőolajat égetnek el a levegőben útjuk közben. 100 éve egy család, ha felült egy szekérre és útnak indult, az út minden méterén örülhetett a szépnek, a gyerekek tanultak szüleiktől és egy-egy utazás örök élmény maradt. Ma a gyerek néz ki az autó ablakán, bámulja a mindenhol egyforma zajvédő falakat és az útmenti reklámtáblákat. A légi utas gyerek, ha szerencséje van, megismerheti a repülőgép műszerfalát, megtudhatja milyen magasan és sebességgel repül. Száguldunk, fogyasztunk eszeveszett, egyre növekvő sebességgel és ezt fejlődésnek nevezzük.
Hasonló buktatók várnak a ma építészeire is. Építeni lehet szépet és csúnyát, hasznosat és haszontalant,gigászi, hivalkodó monstrumokat, a legnagyobb buktató, hogy az épületek többsége megrendelésre készül. Gyakran az előbb leírt ámokfutók megrendelésére. Egy középszerű pénzorientált kisember persze csak kis kárt tesz környezetében az őt szolgaian kiszolgáló építész segítségével, de sajnos nem beszéltünk még a befolyásos politikusokról, mint az emberiség egyik legveszélyesebb és legkártékonyabb alfajáról és az „evolúció” csúcsán ott van a pénz ura, mint a politikus kenyéradó gazdája. A „test – lélek – szellem” értékrendjében élő építész számára viszont fontos szempont a tervezésnél az élhető környezet megteremtése, hiszen az alkotás életre kel és akkor biztosít harmonikus közeget a benne élők számára, ha az a természeti környezettel is összhangban van.
Mire ennek a filmnek a végére értem, a csontjaimban éreztem, hogy én is inkább navi szeretnék lenni egy befogadó, megtartó környezetben élni és repülőgép helyett egy ikran hátán szeretnék repülni, akit a gondolataimmal irányítok. Milyen harmonikusan lehetne élni a természettel egységben, egy biztonságos világban, ahol szerves, oltalmazó kapcsolat van az ősök, élők és a teremtő között. A film legvégén pedig bennem bujkált a gondolat, hogy a romboló embereket nem haza kéne küldeni az általuk már elpusztított földre, hanem inkább a pokolra.
Jelen világunkban válaszút előtt állunk, hagyjuk eluralkodni magunkon a reménytelenség érzését, a pusztító ürességnek teret adva, ahol az agresszív terjeszkedők öncélú rombolásával archetipusos értékeink megsemmisülnek, vagy felfedezzük szellemi gyökereinket és azokhoz kapcsolódunk. Szimbólumrendszereink segítségével a jelképek megfejtésével járunk belső útjainkon, ami maga az élet, a fejlődés útja. Az univerzum részesei vagyunk, ebben az egységben nincs megsemmisülés, csak sorozatos átváltozás. A transzperszonális kapcsolattartás értékközpontú, önzetlen, etikus, esztétikus, humanitárius eszmék mellett köteleződik el.
Építészek és filmesek kapcsolatában is fontos felismerés lenne, a tudat, hogy egymás segítségével képesek művészi szinten létrehozni egy kiegyensúlyozott, humanista, esztétikus, spirituális értékeket hordozó szemléletet,mely segítene a tömegeknek visszatérni a „test – lélek – szellem” hármas egységébe.
El kell döntenünk tehát, hogy a romboló, ördögi szétválasztó, megsemmisítő erőt vagy a mindenség megismerését, az építést, gyarapodást, szeretetteljes kapcsolatot segítő spirituális erőt engedjük érvényesülni munkánkban és mindennapi életünkben.

Irodalomjegyzék:
Metropolis 2008/02 száma: Czirják Pál: Film és építészet metszéspontjain.
Metropolis filmelméleti és filmtörténeti folyóirat, 2008/02 száma
Abraham Maslow: A lét pszichológiája felé
Ursus Libris, 2003

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése