Benedikty Márk: JÁTÉKHÁZ

Nincs olyan emberi történet, amiben ne jelenne meg valamilyen épület, már a Biblia is az ember által létrehozott tárgyakkal és a tárgyak legősibb megjelenési formájával, az épülettel határozza meg az ember történetét, Káin kunyhójától az Újszövetség Templomáig. Természetes, hogy nincs olyan film mint az emberi történetek legnépszerűbb és legelterjedtebb hordozója, amelyben ne jelenne meg valamilyen épület, hogy jelenlétével meghatározza a történet lényegét és annak korát, stílusát.

A You’ve got mail című film egy archicaddel megrajzolt utcaképből indul, az elevenedik meg, és vezet be New York Riverside negyedébe. Valószínűleg ugyanezen a környéken játszódik A Thomas Crown-ügy 1999-es változata és az 1960-ban készült Legénylakás. London East Endjét idézi ez az építészeti hangulat, az Egymillió fontos bankjegy, a Twist Oliver és a Mary Poppins világát (bár mindhárom utóbbi filmet épített díszletben forgatták, a tervező szemmel láthatóan alaposan tanulmányozta az eredeti stílust és összképet).
Érdekes kérdés a díszlettervezők építészeti műveltsége. Hogy mennyire kérhető számon az összetéveszthetőségig menő hűség. Zavaró-e például a hollywoodi stúdióban felépített Les Halles negyed és Szajna part az Irma, te édesben, vagy elhisszük Billy Wildernek, hogy tudott volna élethűbb kulisszákat építtetni, ha akart volna, ha nem éppen az a célja, hogy ezt a finoman groteszk és finoman ironikus történetet még az építészeti megjelenésével is idézőjelbe tegye.
Voltak díszlettervezők és vannak még ma is, akik bármilyen monumentális és korhűnek mondható épületet létre tudnak hozni, mégis elkezdődött a valósághű helyszínek díszletként való alkalmazása. Vagy legalábbis valami hasonló felkutatása, mint például Budapest mint város játszatása Buenos Aires gyanánt az Evitában.
Nem lehet pontosan tudni, mi volt az első film (az evidenciáktól eltekintve), ami már valóságos helyszínen játszódott, de tény, hogy a nagy filmgyártó nemzetek szívesebben építettek, mint utaztak. Olyannyira, hogy Federico Fellini a Cinecittában (azaz az eredetitől néhány kilométerre) építette fel a Via Venetot, annyira pontos és élethű másolatban, hogy legfeljebb a valódi Vittorio Veneton lakók vették észre bizonyos kanyarok és lejtők hiányát. Ugyanebben a filmben (La dolce vita – Az édes élet) a Fontana di Treviben játszódó kép viszont az eredeti helyszínen, a Trevi kút vizében forgott, ami azt igazolja, hogy nem a kényelmetlenségek elkerülése és nem is forgalmi megfontolások vezérlik a filmrendezőket, amikor eredeti helyszín vagy díszlet között kell dönteniük. Az előbbi példánál maradva, valószínűleg könnyebb lett volna bevilágítani és lezárni a Via Venetot, mint beszorítani az egész stábot és lámpaparkot arra a szűk kis terecskére, ahol a Trevi kút található.
Az első James Bond filmek nagyrészt a londoni Pinewood stúdió műtermeiben készültek, a fent említett Billy Wilder díszletben forgatta le a Sabrina párizsi jeleneteit Audrey Hepburnnel 1954-ben. Az 1995-ös Sidney Pollack-féle remake Sabrinája, Julia Ormond már az igazi Trocaderon segédkezik a divatfotóknál, sőt Harrison Fordnak is utaznia kellett egyetlen Szajna-parti jelenet miatt. Daniel Craig, a jelen Bondja pedig többet utazik, mint amennyit forgat.
A film az építészet és az építészettörténet legnagyobb hatású ismeretterjesztője. Nem valószínű ugyan, hogy a rendezők vagy (néhány jeles kivételtől eltekintve) a díszlettervezők tudatában volnának az ezzel járó felelősségnek, de szerencsére van egy olyan motiváció, ami megbízható és hiteles munkára ösztönzi őket: a szakmai hitelük. A közönség bizonyos rétege gyűjti ugyanis a hibákat, amelyeket egyes filmekben föl lehet fedezni, és ebben a rétegben képviseltetik magukat az építészethez értők, például nem egyszer maguk az építészek is. Nevetségessé válni pedig senki sem akar.
Kit tekinthetünk hitelesnek? Sietek megjegyezni, nincs konkrét válasz, csak általánosnak vehető igazság. Trauner Sándor például festő volt, Rippl Rónai tanítványa, a Párizsi háztetők díszlettervei mégis a hitelesség felső fokán állnak. Trauner René Clair mellett tanulta meg a mesterséget, és lett az egyik legkiválóbb „építész”. Upor Tibor viszont Braunschweigben tanult építészmérnök volt, amikor jelentkezett az Új Színház pályázatán díszlettervezőnek. A II. világháború után visszament az építőiparba, majd a Magyar Néphadsereg Színház díszlettervezője lett, ott dolgozott haláláig a közönség építészeti épülésére és a színház díszletező munkásainak bánatára (a Piscator által színpadra írt Háború és béke magyarországi bemutatója előtt beszakadt a későbbi Vígszínház színpada, mert nem bírta el az Upor-tervezte, Sors színpadnak nevezett, körülbelül 8 mázsás monstrumot).
Ki hát a hitelesebb, a végzett építész vagy a festő? A válasz valószínűleg az, hogy mindkettő, ha képes illúziót keltően felépíteni egy játékházat. Mert – bármilyen furcsán hangzik is – a Gladiátor monumentális Colosseuma csak játék, és játék a Pokoli torony díszlete is, azzal a makettel együtt, amit belefényképeztek a san franciscoi belvárosba. Vajon mit mondhatott William Wyler, a Ben Hur rendezője a díszlettervezőnek, amikor a kocsiverseny helyszínéről beszélgettek, milyen épületet akar? Edward Carfagno építészetet és műtörténetet tanult, de egy interjúban azt mondta, élete legszörnyűbb élménye volt, amikor azt mondták neki, építse fel az ókori Rómát. Ő tervezte ugyanis a Quo Vadis díszleteit, Wyler azért választotta a 7 évvel későbbi Ben Hurhoz, mert Carfagno már otthon van az ókorban. Tényleg otthon volt a korban és az építészet legapróbb részleteiben, de más tudni valamit elméletben és más lerajzolni úgy, hogy azt ácsok, asztalosok, festők és kőművesek hada fogja megépíteni – mondta abban az interjúban, 1952-ben.
Mit mondhatott Wyler, milyen eszközzel számlálják például a megtett köröket? Hogyan lettek a leforduló halak? Nincs olyan rom, ami akár csak hasonlítana a Ben Hur kocsiverseny pályájához, 1959. óta mégis ismerni véljük ezeket a pályákat. Különben valószínűleg William Wyler az egyik úttörő az eredeti helyszínen való forgatásban, a Római vakáció ugyanis valóban Rómában készült, pedig 1953-ban még nem volt szokás utazni. (Wyler beszélte el a forgatás története kapcsán, hogy a producere próbálta ugyan meggyőzni a rendezőt, mennyivel olcsóbb a Paramount stúdióiban felépíteni Rómát, de ő nem hagyta magát – szerencséjére a producer is ő volt). Érdekes volna tudni, mi volt a véleménye Hal Pereirának, mikor felépíttették vele Párizst egy évvel később, pedig William Wyler díszlettervezőjeként ő már beleszagolt az eredeti helyszín semmilyen díszlettel nem helyettesíthető illatába.
A Riverside építészeti stílusa egy életmódot és egy társadalmi réteget illusztrál, és ezzel a módszerrel él a világ összes filmrendezője, tudatosan vagy tudat alatt a filmben bemutatott épülettel mondja el a történet legjellemzőbb részét, még mielőtt maga a történet elkezdődne. Ted Haworth igen merész kalandba kezdett, amikor a kimondottan Kaliforniában játszódó Van aki forrón szereti fő helyszínét, a tengerparti szállodát Floridában találta meg, de vélhetőleg neki volt igaza, mert a szesztilalom idejében Kalifornia még nem volt olyan felkapott fürdőhely, amilyenek a túlsó parton voltak Martha’s Vineyardtól Key Westig. A film fehér hotelépülete legföljebb azokat zavarta, akik ismerték az igazit.
Nehezebb komolyan venni az olyan épületek megjelenését, amilyenek például a II. világháború utáni magyar filmekben voltak láthatók. Az Édes otthon című édesbús történet a társbérletek és áhított főbérletek korában készült egy új lakótelepen (ez még a panel előtti korszak) Zuglóban. A ház elől elinduló Zenthe Ferenc autója nem azért volt zavaró, amint néhány méter múlva befordult az Andrássy (akkor Népköztársaság) útra, mert minden második mozi néző tudta, hogy a Korong utcából nem lehet a jelzett sugárútra fordulni, hanem mert stílustörést jelentett. Az Andrássy út és a háború előtti magyar filmekben sokszor játszó Rózsadomb és Pasarét nem – az akármilyen diadalmas – új proletár réteget jellemezte, mint ahogyan a Körhintát sem lehetett volna Érden leforgatni, pedig az akkor még falu volt.
A Körhinta egyik ihletője, az író Sarkadi Imre legközelebbi barátja, Banovich Tamás tervezte az első igazán világsikerű magyar film, a Szegénylegények épületeit. Azóta is ezek az épületek jelentik az atlanti térség értelmisége számára a magyar „puszta” hangulatát. Pedig ezek az épületek még sokkal inkább játékházak, mint a korábban említettek, mert olyanok, mint amilyenek ebben a filmben vannak, a valóságban sosem léteztek.
Valóság és játék. Még egy kérdés, játékház csak az lehet, amit díszletként fölépítenek? Talán nem. Motívumkeresésre indul rendező és díszlettervező, esetleg velük megy az operatőr. Az ötödik pecsét című film háborús díszlete a IX. kerület néhány utcája volt. Ezek ráadásul igazán játékházakként játszottak, egy részüket valóban felrobbantották, részei voltak a VIII-IX. kerületi rehabilitációnak. De játékház Karlovy Varyban a hajdani Vörös Csillag hotel is, mióta sok millióan a világon díszletként ismerik mint a Casino Royal című James Bond film pókerpartijának helyszínét. És díszlet a Bois de Boulogne sok sétánya a Gigi óta, mint ahogyan díszlet a Jurassic Park őslényeit befogadó Kaua’i nevű hawaii sziget, ami Michael Crichton eredeti könyvének Isla Nublarját volt hivatva megjeleníteni. Sőt díszlet az Empire State Building is, játékház, sok ember számára még akkor sem igazi épület, amikor a valóságban látja, hanem a Sleepless in Seattle című film díszlete. A virtuális világ része. Igazán csak a filmen létezik, ott felejthették a forgatás után.
1965-ben készült az Egri csillagok, én 85 táján jártam Pilisborosjenőre várvédőt (néha ostromlót) játszani, meghagyták ugyanis az „egri várat”, azaz a díszletet, ahol a filmet forgatták. Talán ma is odajárnak az ötévesek meg a nagyobbak is, hogy egy-két órára Bornemissza Gergelynek képzelhessék magukat. A játékház valóságos épület, kissé szét van ugyan lőve, mert úgy hagyták, ahogy maradt, miután a megvert török sereg elvonult, de föl lehet menni a várfalra, és lehet futkározni a várudvaron.
Vannak az amerikai stúdiókban is állandóan álló épületegyüttesek, elsősorban western „városok”. Ezekből 12 egy tucat, ember nincs, aki ráismerne a Pale Rider szatócsboltjában a Maverick kocsmabejáratára, pedig ugyanaz az épület. Úgy tudom, a Psycho házában még nem forgattak más filmet, az túlságosan jellegzetes. Viszont ennek kapcsán fölmerül az előbbi kérdés fordítottja: lehet-e „igazi” épület abból, ami eleve játékháznak, azaz díszletnek épült, csak éppen nem bontották le, némelyik régebben áll, mint sok komoly ház, mint például az a bizonyos Hitchcock-féle kísértetház a dombtetőn, több, mint ötven éve.
Vagy mi lehet a sorsa annak az amerikai koloniál stílusban épült háznak, amit a Big Country című filmhez építettek föl, és aminél ebben a stílusban klasszikusabb és jellegzetesebb ház talán soha sehol nem épült. William Wyler azt használta még belső díszletnek is, vajon volt szíve valakinek lebontani? Lehet, hogy most is ott áll valahol a préri közepén.
Fóton van egy filmváros, a legutóbbi Notre Dame-i toronyőrt ott forgatták tizenvalahány évvel ezelőtt Salma Hayekkel és Richard Harris-szel, Ragályi Elemér volt az operatőr. Az a Párizs ott Fóton azóta is megvan, bármilyen európai, későközépkori filmet meg lehet csinálni az utcáin, az épületeiben, az a ház egy másik történetben már nem az a ház.
A Van aki forrón szereti kapcsán említettem Ted Haworth-t, ő tervezte 3 évvel a Wilder-film után A leghosszabb nap díszleteit. Ennek kapcsán felvetődik a kérdés, vajon az épített környezethez hasonlóan kell bánnunk a lerombolt környezettel is? A válasz az, hogy nyilván. Az Ítélet Nürnbergben című film utcai képsorai azt a lerombolt, porrá bombázott várost jelentik, amelyet a híradóból ismerhettek, akik akkor éltek, és amik örökre megmaradnak egy történelmi kor és egy földrajzi fogalom jelképének. Ahogy mások az épületek, mások a romok is. Berlin és Drezda is más, meg más Coventry és Budapest, nemcsak azért, mert különböző az építészeti stílusa mindegyik városnak, hanem mert ezek a stílusok meghatároznak mindent, ami az emberi élettel kapcsolatba hozható.
Nincs semmi az emberi kultúra történetében, ami az építészethez hasonlóan alapvető volna, ami úgy tudná kijelölni az idő- és földrajzi határokat, ami minden azonosságával együtt is annyira különböző volna koronként és tájanként.
Pompeji és Taormina, az Akropolisz és Szkitopolisz romokat jelent, de romjaiban is más földet, más kultúrát. Magára valamit adó filmrendező nem forgatja le Jézus történetét Pompejiben vagy a Forum Romanumon, pedig ezek az épületek, vagyis a romjaik nagyjából megfelelnek a kornak, az a hetvenvalahány év, amivel korábbi Pompeji pusztulása, igazán elhanyagolható lenne.
A hiányok, a foghíjak és az eltűnt hiányok is a filmek szereplői, meghatározzák a kort, és mindazt, amit az épület jelent. Mi jelenti az eleganciát egy korban, és mi az ellenkezőjét? Az Oldás és kötésben a mai Royal Corinthia, akkori Vörös Csillag volt a luxus netovábbja, ott volt telefon és modern csőbútor meg kagylófotel, minden különösebb átrendezés nélkül oda lehetett vinni a stábot, ha előkelőség kellett.
Egy ország minőségét természetesen az építészetén lehet elsősorban lemérni, de a médiában, jelesül a filmen való megjelenése is sokat elmond a népről és kultúrájáról. Vegyük csak A muzsika hangját. 1965-ben készült, és ma ugyanazokon a helyszíneken ugyanazokat a képsorokat lehetne leforgatni, mint 45 évvel ezelőtt. A Mönchsberg szerpentinjén még a lépcső és a kőkorlát is ugyanaz, a Kollegienkirche, a piactér és a Salzach partja sem változott. A templomon, ahol a filmbeli esküvőt tartották, nyilván sok tonna festékréteg cserélődött és enyészett el, de ugyanolyan színű kívül-belül. Pedig ez a bizonyos templom nem is a híresen hagyományőrző Salzburgban van, mint az imént felsorolt helyszínek, hanem a talán kevésbé világhírű, de hasonlóan finom kultúrájú Mondsee-ben.
Elvileg egy jelmeztervezőnek is hasonlóan felkészültnek kell lennie, mint amilyen egy jó díszlettervező, és a viselettörténet ismerőit nyilván egy ruha színe, fazonja és anyaga is képes orientálni, miről szól a film, amihez éppen be- vagy odaült. Ám mire ez megtörténik, már láttuk az épületet, kívülről is, belülről is, és annak a tervezője mégis csak megbízhatóbb: a ház, aminek mintájára tervez, valahol ma is áll. Az építészet minden művészetek, minden kultúra bölcsője. Építészet nélkül média (tömegtájékoztató- és szórakoztató intézmény) sem lenne.