2011. január 23., vasárnap

Jani anna: Média építészeti térnyerése

Írásomban a média építészeti térnyerésével kapcsolatosan vizsgálódok. Mindenekelőtt az építészet és az elektronikus média összefonódása által létrejövő médiahomlokzat és médiaépítészet fogalmait próbálom meg tisztázni, majd (konkrét épületek elemzése nélkül) azt vizsgálom részleteiben, hogy mit jelenthet a változás, a mozgás, a virtualitás, az irányíthatóság megjelenése az épített, fizikai környezetben - ami hagyományosan az állandóság, a stabilitás, a valóság megtestesítője.


1. A média - fogalommagyarázatok
A média szó definíciója szerint a tömegközlési eszközök összefoglaló elnevezése. (a latin „medium” kifejezés arra utal, hogy közbülső, valaminek a közepe, a „mediáció” közvetítést, „mediátor” közvetítőt jelent) A médiumok tehát a nyilvánosság eszközei, amik bekapcsolják az egyént a társadalomba. Ez alatt az eszközrendszer alatt hagyományos értelemben a sajtót, a rádiót, a tévét és az internetet értjük, de valójában ennél jóval tágabb spektruma van a tömegközlési eszközöknek. Magyarország Médiakönyvét 1998 és 2003 között évente adták ki, egyre vastagabb, végül már több kötetes formában. Ennek oka, hogy a szerkesztők úgy érezték, a szokásos médiumok mellett a tánc, a film, a fénykép, a könyvtár és az építészet is helyet érdemel egy ilyen gyűjteményben.
A média már jó ideje belépett az építészet világába, és ott egyre nagyobb teret hódít magának, nemkülönben az építészet is közeledik a média felé (ld. városok imázs-építése, branding). Ugyanakkor a médiahomlokzat vagy a médiaépítészet („mediatecture”) fogalmak a laikus és talán az építészeti közönség számára is némi magyarázatra szorulnak. Az építészet – azon túl, hogy funkcionálisan működve menedéket nyújt a természet erőivel szemben, megteremti az élet eseményeinek tereit – mindig is a kommunikáció egy formája volt. Az épület tükrözi a társadalmat és a kort, amelyben született, látható rajta a tulajdonosa pénzügyi, politikai, etnikai, hatalmi helyzete, magán viseli a történelem nyomait, stb. Ilyen módon a bennünket körülvevő épített környezet egy hatalmas információhalmaz, amelynek köztérben lévő részei mindannyiunk számára elérhetőek – sőt, gyakorlatilag elháríthatatlanok, kikerülhetetlenek. Így bizonyos értelemben az építészet mindig is tömegközlési eszköz, vagyis médium volt.
Azonban azok az üzenetek, amiket egy hagyományos épület magán hordoz, általában szorosan kötődnek magához az épülethez, sokszor nem is tudatosan alakították ki őket, és időben csak lassan és sok erőforrás felhasználásával változtathatóak. A médiaépítészet ezzel szemben az épületet önmagán túlmutató, az épülettől (mint eszköztől) akár teljesen független információtartalmakkal ruházza fel, és teszi ezt a hagyományosnál sokkal dinamikusabb, tudatosabb, agresszívabb, sokszor nem építészeti jelrendszerrel kommunikáló és gyakran interaktív módon. Ahogy Robert Venturi írja le a mediatizált felületekkel rendelkező épületek lényegét, ezeken „az épület funkciója kivételével bármi megjeleníthető: betűk, minták, sőt még építészeti elemek is. A lényeg az, hogy az épület mindenki számára hozzáférhető üzenetet hordozzon.” (Polyák 2005)
Másrészről a médiaépítészet többet jelent, mint pusztán cégérek kiakasztását, villódzó reklámtáblák elhelyezését, vagy a falfirkák festését a házfalakra, mivel itt az építészet eredendően, az anyagában és szerkezeteiben válik a dinamikus információáramlás eszközévé, és nem valamiféle ráaggatott kiegészítő szerkezet által. Ehhez szükség van olyan anyagokra és szerkezetekre, melyek lehetővé teszik ezt a folyamatos áramlást és mozgást, és képesek reagálni külső ingerekre. Ezért váltak a színek, a fény és a hang elemi építőanyagokká, s ezért a kutatás az intelligens, érzékeny anyagok irányában.
Az információ áramlásának színhelyül épületek esetében leginkább a homlokzat alkalmas, hiszen ez az a felület, ami által a legtöbb emberhez tud eljutni az üzenet, vagyis - a médiában szokásos fokmérő szerint - ami a legnagyobb nézettséget tudja produkálni. Ez a média szempontjából tehát kiemelkedő fontosságú épületszerkezet, így válhatott a médiahomlokzat egy önálló, gyakorlatilag egy építészeti irányzatot leíró fogalommá.

2. Idő – az építészeti tér negyedik dimenziója
Götz Grossklaus szerint a modern média sajátossága a kommunikáció alapvetően térbeli irányultságának felváltása az időbeli elrendezésekkel. Ezért a média összekapcsolása az építészettel az idő és a tér összefonódását jelenti.
Alapvetően az időt nem szokás az építészet kifejezőeszközei közé sorolni. A klasszikus, közhellyé vált Goethe-i metafora, mely szerint az építészet „megfagyott muzsika” szintén ezt érezteti velünk: a mozgás, a változás, vagyis az időbeni történés hiányát fejezi ki. Valójában az épületek mindig is rendelkeztek az időhöz köthető tulajdonságokkal.
Az anyagok elöregedésével járó folyamatok, vagy az emberi használat nyomai (kopás, felújítás, rombolás, stb.) mind az idő múlását jelzik. Ezek a dolgok azonban olyan lassan játszódnak le, hogy maguk a folyamatok nem nyomonkövethetőek, csak utólag az eredmények egymásra rakodó rétegei dokumentálják a már lezajlott változásokat.
Az épületek feltárásának, megismerésének folyamatában ezzel szemben már emberi léptékkel érezhetően megtapasztalható az épületeknek egy időbeni aspektusa. Ha egy épített környezetben mozgunk – közeledünk egy épület felé, végigsétálunk egy folyosón, kilépünk egy udvarra, stb. – a környezetünket mint egy folyamatosan változó képsorozatot, filmet érzékeljük. Ebben az esetben a tervező és a térben mozgó és szemlélődő ember együttesen hozzák létre az időbeni cselekményt. Amennyiben a tervező tudatosan komponálja ezt a folyamatot, egy forgatókönyvet kell írnia az épület tervezésekor (Jean Novel), és olyan módon kell felépítenie az épület struktúráját, hogy az előre nem átlátható módon, lépésről-lépésre vezesse egy meghatározott látvány-sorozaton keresztül a térbe lépőt (ld. Adolf Loos – „Raumplan”).
Az előzőekben leírt esetben a befogadónak egyértelműen aktív szerep jut, a kortárs- ill. azon belül a médiaépítészet ezzel szemben magát az épületet és a teret teszi a mozgás tárgyává: egy időben gyorsan változó, instabil dologgá. Moholy-Nagy László megállapítja, hogy az építészet statikus jellege megszűnőben van, s helyette az idő és a sebesség fogja jellemezni. Korunk alapélménye az állandó változás, szüntelen utazás (valós és a virtuális térben) egyre növekvő sebességgel. Az utazás feltétele, hogy életmódunk és használati tárgyaink – s ebbe az épületeink is beletartoznak - nem kötődhetnek a helyhez, mobillá, multifunkcionálissá, átalakíthatóvá kell válniuk. Míg valamikor az örökkévalóságnak építkeztünk, ma a gyorsan változó pillanatnyi igények kielégítése a legfontosabb: ezért az átalakíthatóság, átalakulás, az eldobhatóság értékké vált. Ezek a jellemzők elkerülhetetlenül fejtik ki hatásukat a jelen építészetre s általuk végső lényegük, az idő és a változás az építészet teljes jogú részévé válnak. Mivel az időben lezajló változás, a mozgás megfigyelhető, feldolgozható, ezért általa az információ áramlására, kommunikációra alkalmas eszközzé válik az építészet. A hagyományosan statikus térkoncepcióval ellentétben egy képlékeny, változó világ felé igyekszünk, amelynek szinte minden aspektusa kommunikál velünk.

3. Fény – az idő médiuma
Szükség van tehát olyan építőanyagokra, amelyek által mindezen tulajdonságok és elvek meg tudnak jelenni az építészetben is. Nem véletlen hát az anyagtudománnyal foglalkozó fizikusok és vegyészek erőfeszítései napjainkban a változásra képes, intelligens anyagok irányában. A kommunikáció, s ezáltal a média legfontosabb hordozója azonban már most is a kezünkben van, hiszen a fény mobilis és gyors (jelenlegi tudásunk szerint semmilyen hatás nem képes nála gyorsabban terjedni), tűnékeny („eldobható”), és viszonylag kevés energiaforrás felhasználásával pillanatok alatt képes átalakulni, megváltoztatni tulajdonságait (fényerősségét, tónusát). Ez által válhatott a fény az idő legfontosabb médiumává, és a médiaépítészet alapvető „építőanyagává”.
A fény, funkcionális feladatán túl (megvilágítás, dolgok láthatóvá tétele), mindig is eszköze volt az épített környezetben az idő megtestesülésének. Tudatosan például a házfalakon lévő napórák esetében, vagy azon templomoknál, ahol egy nyíláson keresztül kizárólag az év egy adott pillanatában sütött be a fény, valamilyen teret, vagy felületet csak abban az időpontban megvilágítva. Kevésbé direkt módon a változó árnyékokat vető épület, vagy az éjszaka felgyulladó és leoltódó lámpák fénye is időbeniséget rendel az épületekhez.
A médiahomlokzatok legfontosabb hozzávalója is a fény: akár mechanikus, LED, vagy LCD-technológiát használva; a homlokzatra vetítve, vagy azt hátulról megvilágítva, a fény által válik változóvá és ezáltal információ hordozóvá és közlővé az érzékelt felület. A fénynek az a különös tulajdonsága, hogy láthatóvá teszi a tárgyakat, viszont önmaga is csak ezen tárgyak által válhat láthatóvá, önmagában láthatatlan és megfoghatatlan. Amennyiben a fényt az építészet részének, anyagának tekintjük, úgy az építészet általa megszabadul mindazon jellemzőktől, amelyekkel hagyományos értelemben rendelkezett: nincs helyhez kötve, nem hat rá a nehézségi erő, időben gyorsan változik, mozog és átalakul, mobilissá és múlékonnyá válik.

4. Virtualitás, vizualitás és valóság
A médiahomlokzatok jellemzője, hogy anyaguk pusztán hordozó felülete, közvetítője (vagyis médiuma) a lényegnek, ami önmaga megfoghatatlan. Anyagtalan, mégis valóságként felfogott érzetet okoz, vagyis virtuális. Ez a virtualitás lényegesen különbözik a tévé, vagy az asztali számítógép által láthatóvá váló képekétől, melyek helyhez kötnek bennünket, figyelmünk egy pontra fókuszálását követelik tőlünk. A mobil eszközök által helyhez kötöttségünk feloldódott, ám még mindig bármikor kivonhatjuk magunkat az eszköz hatása alól, ha nem a képernyőre koncentrálunk. A médiaépítészet azonban egy egész környezetet épít körénk, ami által már nincs lehetőségünk a virtuális (vagy a valós) tér kizárására, a kettő párhuzamosan létezik egymás mellett, határaik elmosódnak.
A valódi és fiktív, az ábrázoló és ábrázolt, a fizikai és képi világ keveredése más területeken is megjelent már korábban. A posztmodern irodalom a metalepszis fogalmát használja olyan elbeszélői rendszerekre, amelyekben a valós és fiktív narratív szintek váltakozva, egymásra rétegeződve, kibogozhatatlanul szövik át egymást. A festészetben a kétdimenziós képi ábrázolásnak háromdimenziós, plasztikusan kiképzett környezetre való alkalmazása eszközrendszerében már sokkal közelebb áll a tárgyalt médiaépítészethez. Gondoljunk például a 19. századi magyar képzőművészetben Feszty Árpád diorámájára. A térbelileg kialakított környezet és a kör alakban elhelyezett festmény úgy egészítik ki egymást, hogy általuk a néző valóságos tájat érzékel maga körül. Ma mindehhez hozzá tud adódni a technológiai eszközök olyan széles tárháza, amely által a látványvilág hihetőségének fokozása minden ponton túl növelhető.
A hatáshoz hozzájárul az is, hogy az érzékelés elsődleges formája az építészetben a vizualitás; a hangoknak, a tapintásnak vagy illatok által felfogható élményeknek inkább kiegészítő, másodlagos szerepük van. Egy lilára festett homlokzat vagy a lila szín vetítése a homlokzatra sokkal kisebb különbséget jelent, mint például egy valóságos, gőzölgő és illatozó sült csirke és annak virtuális képe közötti különbség. A huszadik század végére az építészetre különösképp jellemzővé vált az elérhetetlenség, az érinthetetlenség, a modern technológiák, az üveg transzparenciája, és a nem emberi léptékű méretek (pl. felhőkarcolók) által. Többek között emiatt a modern nagyvárosi ember környezetészlelő képessége egyetlen érzékszervére, a látásra redukálódik. Látásunk pedig az első perspektivikus képek megjelenése óta folyamatosan megtanulta valóságosként, három dimenziósként értelmezni a kétdimenziós képeket. Így a virtuális képek által történő belenyúlás a valós épített térbe könnyen életszerűvé tud válni, s ezáltal a valóság és a virtualitás szétválaszthatatlanná válik.

5. Interaktivitás – a beleszólás lehetősége
A média eredetileg (nagyjából egy évszázada) abból a célból jött létre, hogy a politikusok meg tudják szolítani, el tudják érni a választópolgárokat - tehát egy felsőbb hatalom egyirányú kommunikációja volt a tömegek felé. A technológiai fejlődés, és a technikai eszközök olcsóvá válása, a mindenki számára elérhető internet világa és az egyszerű, lebutított felhasználói felületek azonban közel hozták a médiát az emberekhez, amibe ma bárki könnyűszerrel beléphet, és alakíthatja azt. A mai hírfogyasztók egyben információtermelőkké is váltak, a WTC leomlásáról, a cunamiról, vagy a vörösiszapról készült, az egész világot bejáró képeket és videókat hétköznapi járókelők készítették. Az interneten található információs halmazok is azáltal alakulnak, hogy mindenki számára hozzáférhetőek és kiegészíthetőek (ld. wikipédia, youtube, blogok, fórumok, kommentelés) A média mi vagyunk.
Lehetőségünk van a beleszólásra, a változtatásra, önmagunk kifejezésére, tehát egyfajta szabadsággal rendelkezünk. Késztermékeket kapunk, de azokat a saját szájunk íze szerint formálhatjuk magunkhoz: megválogathatjuk, hogy a végtelen számú tévécsatorna közül melyikre kapcsolunk, hogy milyen csengőhangon szól a telefonunk, vagy milyen háttérkép van a képernyőnkön – miért ne állíthatnánk át ugyanígy épületeink arculatát egy kattintással az aktuális hangulatunkhoz illővé?
Régóta élő paradoxon, mely szerint az építészeti tér felhasználói nagyobbrészt nem azok, akik tervezői, megalkotói annak: a várostervezőknek, építészeknek stb. egyfajta monopóliuma van, míg a mindennapi felhasználóknak sokszor beleszólási, választási lehetősége sincs.
Hasonló problémakör, hogy mi módon lehetne épületeinket a külső környezet változásaihoz – főképp a napsugárzás, a hőmérséklet ingadozásához – rugalmasan alkalmazkodóvá tenni. Ezeknek a kérdéseknek a feloldását célzó víziók, kísérletek és bizonyos szintű megoldások a problémák megléte óta folyamatosan születnek. (ld. Usman Haque, Robert Davis – Fejlődő hangi környezet, Médiaépítészeti fesztivál projektjei stb.) Ezek részletes ismertetése nélkül is beláthatóak azok a tendenciák, mi szerint az építészet hamarosan nem egy szűk réteg kiváltságát jelentő, individuális alkotási folyamat lesz, hanem (például az elektronikus média) interaktivitása révén mindenki által alakíthatóvá válik, s házaink az önreprezentáció minden eddiginél jobban kifejező eszközeivé válhatnak.

6. Kritika – az építészet ellenállása
A leírt folyamatokkal, a mediatizálódó környezettel szemben tapasztalható a társadalom bizonyos rétegeiben egyfajta ellenállás. A gyorsaság, a virtualitás és az interaktivitás lehetőségeket, s épp ezért veszélyeket is magában rejt. A kilencvenes évek számítógép-láza, a virtuális valóság transzcendens, utópisztikus ígéretei mára kezdik elveszíteni az újdonság varázsát, s valamennyiünk számára megtapasztalhatóvá váltak ezeknek a hátulütői is. Ma mindannyiunkat elgondolkodtat, hogy mit veszíthetünk egy virtualitással és médiával átitatott valóságban. Hogy milyen társadalmi, pszihológiai, környezeti stb. hatásokat okozhat mindez, arról a támogatók és az ellenzők egymásnak szögegyenesen ellentmondó feltételezésekkel élnek, de ez ennek az írásnak a keretein túlmutat.
Ahogyan a bevezetésben is írtam, az építészet alaptermészetével ellentétesek azok az attribútumok, amelyekre mediatizációja által szert tesz. Épp ezért veszteség is kell, hogy érje, hiszen nem pusztán hozzáadódnak ezek a tulajdonságok, hanem - mivel egymásnak ellentmondóak – szükségszerűen lecserélődnek.
A médiaépítészet jellemzően felületekkel dolgozik (ld. médiahomlokzat kiemelt szerepe) az általa kommunikált jelek képi jellegűek, és nem az architektonikában rejlenek. Ezáltal az építészet kétdimenzióssá redukálódik, s épp az a fajta térélmény veszhet el, amiről a bejárás, megismerés útjai kapcsán írtam.
Az állandóan fluktuáló, metamorf épület folyamatosan kitörli önmaga előzményeit, örökké csak a jelenben létezik, múltja nincs. Virtualitása révén elszakítja a teret a konkrét helytől is, ezáltal levetkőzi minden kötöttségét, s egyben elveszíti valamennyi viszonyítási pontját.
Épp ezért a jelen építészeti törekvéseiben létezik egy olyan vonal is, ami határozott ellenállást tanúsít a fejlődés ezen útjával, s azok mellé az értékek mellé teszi le voksát, amelyek a hagyományos építészet jellemzői. Az anyagszerű épületek a létezést, a valóságot őrzik, múltjuk és történetük van. Súlyuk által kötődnek, s a kötődés révén valahova tartoznak, valamilyenek: arcuk van. Ahogy Moravánszky Ákos fogalmaz: „Az építészet lényege nem az idő áramába való belesimulás, hanem ellenkezőleg, az időből való kristályszerű kiválás, amely mint egy kő a patakmederben a sodrást annak ellenállva teszi láthatóvá”

Felhasznált szakirodalom
Crary, Jonathan
(2007) Az érzékelés modernitása
http://epiteszforum.hu/node/5095

Lévai-Kanyó Judit, Simon Mariann, Kerékgyártó Béla
(2002) ÁTMENETEK / TRANSITIONS - Az építészet helyzetéről
(Terc Kft.)

Palotai János
(2005) Tranzit – Mozgóképek a kortárs magyar építészetről
http://www.filmkultura.hu/regi/2005/articles/reviews/tranzit.hu.html

Pásztor Erika Katalina
(2003) Retro-szintézis – A média logikája az építészetben
http://www.balkon.hu/balkon03_09/00pasztor.html

Polyák Levente
(2005) Rotterdam második rekonstrukciója – a képekből épített város
http://epiteszforum.hu/?q=node/481

Szemerey Samu
(2001) A mozgókép és az építészet
http://epiteszforum.hu/node/306

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése