Dolgozatom előbb a médiát, mint a kultúra irányítóját vizsgálja meg általánosan, majd ennek építészeti lecsapódásait. Végül a médiától, a média által sugárzott valóságképtól független építészet lehetőségeinek felvetését vizsgálja.
1. Különbség film és média között
A film, az egy alkotás vagy árucikk, a média közvetít.
Moziba megyek egy barátommal. Egy szép, tartalmas filmet nézünk. Az ilyen értelmes filmeket szeretem igazán, úgy érzem, közöm van hozzájuk, több vagyok így. Utána beszélgetünk, mi hogy is volt, hogy volt egy rész, ami kicsit bugyuta volt, kár érte, de az egész mégis tök jó.
A könnyed, bugyuta film az, ami kódokat tartalmaz, és az egyes kódokra jön a sírás, nevetés, együttérzés, megrendültség, izgalom, katarzis, stb.
A "tartalmas film" az, ami elgondolkoztat, bővíti az ismereteinket, amit jó emlegetni, hogy "én azt szeretem", amire hivatkozhatunk az identitásunk hirdetésekor, mert többnek érezzük magunkat általa, gazdagítja az életünket.
Holott a filmnek, mint alkotásnak az lenne a célja, hogy az egyes ember lelkében okozzon változást. (Weöres Sándor költészete célját úgy határozta meg, hogy az ember lelkének tágítása. Az embert közelíteni az egyetlen emberhez, Jézushoz, aki számára semmi nem idegen, ami emberi. (Weöres, 1993)) Felkínálni olyan fogódzókat, amik csak lehetőségek, és amiket nem lehet meghatározni, ki, mit tud a maga számára kiszedni belőle. Nem tanít és nem üzen, de tanulni lehet belőle, és kapcsolódni lehet általa ahhoz aki készítette. Nem szabja meg a valóságot, mégis közelebb visz hozzá. A saját életemhez, hogy utána nincs kedvem elzsongulni, és nem akarom többé elviselni, hogy az életemért küzködve úgy elfáradok, hogy nincs többé kedvem benne lenni az életemben.
Érdekes módon a leggyengébb filmek is tartalmaznak valamit ebből. (Nemes érzelmek, naplemente, mint az életminőség alakításának tudatos megragadása, egyszerű dolgokban rejlő örömök, hősiesség, feleszmélés, felelősség, problémák stb.) És a legjobb film is csak annyit ér, amennyit az egyes néző ki tud belőle szedni a maga számára, a többiből közhely lesz. Az történik a filmekkel, hogy az emberek olyan mennyiségben "szedik", hogy már nem tudják befogadni, és a film elsatnyul attól, hogy a potenciálja kioltódik. De ott van az is, hogy a legáltalánosabb közhelyre is mélységesen rá lehet döbbenni, amikor valamiért igazán átéli az ember, és olyankor kiderül, hogy ez messze sokkal fontosabb, mint a sok okosság, amikkel eddig volt elfoglalva.
Ezt a problémát ragadta meg a mozizók cinkostársa, Quentin Tarantino. Egyrészt szemtelenül felnemesíti a gyenge filmek kód-hatás mechanizmusát, (ami a kisujjában van), ezzel önmaga paródiájává válik, (ami támadhatatlan). Másrészt eleve kizárja azt, hogy itt bárminek bármi köze is lenne a valósághoz. (Szereplőinek egyetlen célja van, amihez a legteljesebben minden tudás birtokában vannak, a bonyodalom csak abból származik, hogy az érdekek keresztezik egymást.) Így lesz hiteles: a mozi, az pusztán mozi.
"Az ember csak akkor olvasson, ha saját gondolatainak forrása elakad, ami bizonyára a legjobb fejjel is megtörténik. Ellenben, ha a könyvvel, amelyet a kezetekbe vesztek, a saját őserejű gondolataitokat űzitek el, ez bűn a szent szellem ellen." (Schopenhauer, Tolsztoj 1977)
Amikor híradót nézek, azt látom, hogy a kormány új törvényjavaslatot fogadott el, ami az életemre hatással lesz, megijedek, milyen lesz ebben az országban élni kevés, és sok év múlva. Baleset történt, emberek meghaltak. Ez komoly dolog, nagyon kell vigyáznom, hogy velem ne történjen meg. A BBC news-ban arról hallok, hogy Afrikában milyenek a viszonyok, háborúk, betegségek, be sem tudom fogadni, mennyi sok embert érintenek, és micsoda dolgok. Ez a nagyhatalmak játéka, elképesztő, hogy erre úgy is lehet gondolni, mint valami globális méretű játékra, hogy vannak, akik olyan helyen ülnek, hogy ezt befolyásolni tudják. A riportműsorban arról tudok meg új dolgokat, hogy hogy is megy a pénznyerő gépek meg kocsmák ügye, milyen adó van, mennyit csalnak, kinek mi az érdeke, hogy járnak jól, hogy vannak, akik tényleg beledobálják a pénzüket, rendszeresen, (miért? milyen lehet az életük? milyen érzés benne lenni abban, amiben ők vannak?) Ezek komoly dolgok, ez a világ Valóságos arca, ha ezekről tudok, Tájékozottnak érezhetem magam, Objektív Tárgyilagos Tények , ehhez viszonyíthatok más természetű dolgokat, ide visszatérhetek, ha nagyon elbarangoltam.
A média (sajtó, rádió, tévé, internet) egy csatorna, nyílás, ami ráirányítja a figyelmet azokra a dolgokra, amiket ő választott, szelektál, diktál, sugároz. Azt mondja: ez a hír, ilyen a világ. (Erre vágyj, ezért dolgozz, ezt csináld, amikor nem dolgozol, ilyen egy korodbeli nő/férfi, ilyen a normális.) A kritikai kérdés az, hogy vajon tényleg igaz-e az, hogy a média a valóságot sugározza, és a nézők teszik olyanná, amilyen, az által, hogy az ő igényeiket szolgálja ki, azokra reflektál, hogy a tömegkultúra használja fel a médiát arra, hogy megszólaljon általa, vagy pedig egy olyan képet mutat, amivel az egyes embereket abban a tudatban tartja, hogy "a világ többi része ilyen, neked is ebben kellene megtalálnod a helyed".
Amikor este nézem a tévét, akármilyen adást, teljesen mindegy, kikapcsolódom, pihenek, nyugtom van végre, "nem áll fönn többé" a munkahelyem, a főnököm, megszűnik a közelítő diplomafélév feszültsége, hogy nem mentem be ma konzultálni, hogy már megint tél van. Fáradt voltam egész nap, most végre pihenek, aztán majd megyek aludni, de az már megint nyomasztó lesz, mert holnap ugyanaz lesz, mint ma volt. Amúgy szeretem csinálni ezeket a dolgokat, csak kicsit fáradt vagyok, néha jó így pihenni.
A tévének ilyen szerepe azt szolgálja, hogy ne kelljen az embernek a saját életében benne lenni. Ne kelljen azon gondolkozni, miért olyan fáradt, miért nyomasztják azok a dolgok, amiket ő választott szabadon magának, és ha fáradt, miért nem az alvást választja. Ha nem elég jó ez így, tudja-e mire lenne szüksége, azért küzködik-e, ha boldog, miért olyan jó elszakadni a boldog valóságtól. Mindezzel nem kell szembesülni.
A két dologban (hírek és tévézés) az a veszélyes, hogy az emberekben elültet egy nagyon szilárd valóságképet, amit eszükbe nem jutna megkérdőjelezni (az teljesen abszurd lenne), hozzá is tartozik ehhez a képhez az erőtlenség, ezt természetesen tovább is adják a gyerekeiknek, aztán a menekülő, szunnyadni vágyó tudatukat kellemesen zsongítják esténként, nem kell érezni, nem kell gondolkozni. Ez nem is vitatható, a sok munka után érthető, hogy nem akar már gondolkozni. Dolgozni pedig azért kell annyit, mert kevesebb munkáért a társadalom nem tart meg.
Milyen kódokat nevel belénk a média? (Nemcsak a média, az emberek egymásnak, a szülők a gyerekeiknek.) Azt, hogy a fennálló világon nem lehet változtatni. Hogy a választási lehetőségeink korlátosak, ennek a kereteit is megszabja. Hogy nincs olyan, hogy elég. Hogy az ember értéke annyi, amennyit letesz az asztalra. Hogy tudás az, amit pénzzé lehet tenni. Olyan dolog, amit készen kapok, és ez a garancia arra, hogy a "világ" visszaveszi, elfogadja és jutalmazza. Ilyen módon felesleges is gondolkozni.
2. A média ilyen szerepe hogyan befolyásolja az épített környezetünket?
Az emberek bővülő igényei egyre nagyobb erőkifejtést igényelnek. Vastag, erős falakkal leválasztjuk a bentet a kinttől, hogy fenntarthassuk azt a meleget, amiben jól érezzük magunkat. Aztán beviszünk egy dobozt, aminek a falán belül elektromos árammal tartjuk fenn a hideget. Ha már kifűtöttük a lakás összes helyiségét, van minden szobában tv, még mindig teljesen alapvető igényünk az, hogy legyen légkondícionáló, szagelszívó, külön wc a vendégszobához, kabát a kutyának. Ezek miatt még csak mentegetőzni sem kell, egyszerűen szükség van rájuk. A tiszta lakásunkból kitakarítjuk a port, amitől nem lesz semmi bajunk, mert az a kinti kosz, viszont beviszünk, megeszünk vagy a bőrünkre kenünk olyan vegyi anyagokat, amikről tudjuk, hogy rosszat tesz, de kijár nekünk.
A város élhetőbbé tétele fontos téma: értelmesen tervezett közterek, jó minőségű burkolatok, sportolási lehetőség, az emblematikus városrészek utcaképének rendbetétele jó dolog. Előremutató, befektetés szempontjából is okos dolog.
Ebből az általános szövetből kitündöklik egy-egy nagyobb modernkori palota, ahová az erőforrások koncentrálódnak: hangversenyterem, bevásárlóközpont, kiállító csarnok, repülőtér, szálloda, stb. Ezen a téren folyik a legnagyobb verseny a szép és jó kinyilatkoztatásában, aminek egyrészt szalonképesnek illik lennie, másrészt nem árt, ha nagyot szól.
Van rá mód, és szükség is van rá, mert hiszen Európában vagyunk, és a valósággal való összeférhetetlenség megkérdőjelezni azt, hogy ezek a hatalmas csillogó kőtömbök tényleg kijárnak –e ennek a párezer embernek, tényleg annyira értékesek vagyunk? Így vagyunk értékesek? Tényleg szükségünk van erre a felhajtásra?
A világ minden népe ismeri a jólétet a tévéből, és mindenhol úgy tekintenek rá, mint alapra, amit még nem értek el, de ez van előttük, ezért küzdenek.
Minden a jóra irányul. A mozgássérültek segítség nélkül is juthassanak el bárhová, ne kelljen hátrányosnak érezni magukat. A város olyan individuumok gyűjtőhelye, akiknek nincs szüksége másokra a boldoguláshoz. A család egy olyan sziget, ahol a felhalmozott kincseket védeni kell a kinti idegenségtől, a gyerekeket megóvják az idegen kinti világgal való találkozástól.
A kényelem önmagában nem rossz. A baj vele az, hogy narcisztikus függésben tart egyrészt. Másrészt pedig, hogy hátat kell fordítanom azoknak, akiknek ilyen nincs.
3. Milyen lehet az az építészet, ami kilép ebből a függésből?
A tökéletesség igénye nélkül, játékra véve a választ, két irányt lehet elképzelni.
Az egyik a természetközeli népek építészete, ami közös a civilizált világ építészetével abban, hogy az elemi szükségletekből és az elemi szükségtől meg nem különböztetett vallásból fakad, az elérhető erőforrásokat használja fel, és a társadalmat képezi le. A különbséget abban áll, hogy itt a vallás a törzsi hiedelemvilág, az erőforrások a közvetlen környezet adta egyszerű anyagok, és a társadalom az egymásra utalt közösség. A civilizált függés helyett itt a szegénység a kényszerítőerő. A civilizált függésben megvan az ember szabadsága ahhoz, hogy kilépjen belőle. A primitív népek életében viszont nincs ellentmondás, elemien természetesek.
A másik lehetőség az, amikor születik valahová egy olyan géniusz, aszkétikus, autisztikus figura, aki a hipnózis számára bevehetetlen vár marad. Aki valami olyan erősebb parancsnak engedelmeskedik, ami (szerencsétlenségére, mert valahogy áldozatává is válik ennek) el lett ültetve benne, nem tehet ellene semmit. Aki közvetlenül, vénásan kapja az életet, és olyan tisztán, hogy más már nem tudja bódítani. (Ez sem teljesen állja meg a helyét így, Bartók Béla, Weöres Sándor, stb. is kötött adás-vételi szerződést, igyekezett betartani a közlekedési szabályokat, a testükkel jelenlévő, személyazonossági igazolvánnyal rendelkező emberek is voltak. Ami fontos, hogy munkájukkal nem a fennálló viszonyokra reflektáltak, hanem a lelkük, mint érzékszerv által közvetített valóságra.)
Ami ebből akárkire vonatkozik, hogy nincs éles határvonal zseni és nem-zseni között, lehet tőlük tanulni, hozzájuk közelíteni. Mindenkinek van lelke, és mindenkié alkalmas arra, hogy „súgjon”, csak nehéz elválasztani, honnan jönnek a gondolataink, érzéseink, mi a sajátunk és mi az, ami máshonnan származik. Nehéz tudatos szintre emelni az üzeneteket, és nehéz harcolni értük, kitartani mellettük.
Sou Fujimoto nem született géniusz, aki „nem tehet róla”.Az egyetem befejeztével az irodája megalapításáig hat évet azzal „töltött” –a megszokott mester-tanítvány elszegődés helyett,- hogy vigyázott a függetlenségére. A házai kísérletek arra, hogy a személyes élményeiből eredő, építészeti gondolatait kifejezze. A házait nem lehet levezetni az építészeti evolúcióból, nem lehetne érvényes egy olyan épület, ahol bután egymásra vannak hányva házikók, kívülről értelmezve olcsó lázadozás fát ültetni egy lépcső elé, hogy nehezen lehessen csak használni, se nem ésszerű, se nem szép, de ráadásul pazarló is, és feleslegesen problémás. Az építészetének a logikája akkor válik érthetővé a kívülálló számára, ha megismeri a gondolatokat, amik erre vezették. Másrészt mégsem ez a logika menti fel a házakat, mert ennek ismerete nélkül is nyilvánvaló, hogy ezek a házak érvényesek és valami lényegeset hordoznak.
Nem a meglévő tudást viszi tovább, hanem visszatér az alapokhoz, megkérdőjelezi és kitágítja őket.
Nemcsak a gondolkodói, független hozzáállása miatt jó példa Fujimoto, hanem azért is, mert a gondolati rendszere, (forrás: Primitive future, interjúk) is összhangban van a dolgozat felvetésével. A fészek pusztán funkcionális építészet, amely minden igényt specifikusan kielégít. Ezzel szemben a barlang nincs tekintettel az emberre, definiálatlan, számtalan lehetőséget kínál, ahol a használó új és új lehetőségeket fedezhet fel, így a barlang sokkal gazdagabb. (Ilyen módon a fészek függővé, a barlang önállóvá teszi az embert, a barlang méltó az emberhez.) A rend újragondolása: nem csak fekete és fehér létezik, hanem számtalan árnyalat a kettő között; a zenei hangokat nem a rendszer határozza meg, amibe helyezzük őket, hanem ők maguk az egymáshoz való viszonyukkal; az ellentétes dolgok egyidejűsége, úgy, mint természet és építészet, bent és kint, átlátszóság és átlátszatlanság (transparency and opacity), világos és összetett (lucidity and diversity), tér és fény, ház és város, hang és csend, fény és sötétség; egyszerűség, ami egy gyermektől is származhatna, világos, mégis rendetlenséget megengedő: természetes.
„A Modernség vége nem a Paleolitikumhoz való visszatérést, hanem a Paleolitikum visszatérését jelenti.” (Hakim Bey: Autonóm területek)
Összefoglalás
A dolgozatom arról szól, hogy a tudást hordozó, és információt közlő média valójában milyen módon korlátozza az embert a szabad gondolkodásban, amely –közhely- az emberi méltóság feltétele, és egy példán vizsgálom azt, hogy milyen kiút lehetséges ebből a csapdából az egyes ember számára.
Felhasznált szakirodalom
Schopenhauer(1977). in: Leo Tolsztoj: Mindennapra - Január. Magánkiadás, Budapest, p. 48.
Weöres Sándor (1993). in: Egyedül mindenkivel. Weöres Sándor beszélgetései, nyilatkozatai, vallomásai. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, p. 178, 234-235.
Sou Fujimoto:Primitive future (2010) in: El Croquis, No 151. Croquis Editorial, Madrid, p. 130-143.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése