Tóth Máté: Építészeti fotózás - A manipulálás művészete

Ezen esszé megírásával megpróbálom összefoglalni az építészeti fotózás során tudatosan, és véletlenül alkalmazott technikákat, amikkel egy épületet képeken máshogy tüntetnek fel, mint amilyen látványt, és érzést nyújt élőben megtekinteni, körbejárni, benne lenni.

Egy épület megépülése előtt azt csak a tervek alapján ismerhetjük meg. Ezek lehetnek alaprajzok, metszetek, de amik a külső megjelenést meghatározzák, azok a homlokzati rajzok, és a tömegvázlatok, látványtervek. Az épület elkészülte után azonban ezek a rajzok hatályon kívül kerülnek, mert például kicsit máshogy épülnek meg, mint ahogy a terven szerepelnek, felkerülnek rá mindenféle, a hétköznapokhoz kötelező kiegészítők, amiket a terveken nem rajzolnak be, mint a villanyvezetékek, kapcsolók, antennák, légkondicionálók, és még rengeteg apróság. Ezeket az építészek már csak azért sem rajzolják bele a tervekbe, mert egy kétdimenziós rajz érthetetlenné válna a figyelemelterelő, nem a lényegre koncentráló ábrázolási módtól.
Alapvetően a tervek, a renderek, és az elkészült épület fotói az épület promócióját szolgálják, és mint ilyen, mindig az épület legjobb oldalát próbálják kidomborítani. Amikor még csak a terv létezik, a feladat a megbízó meggyőzése, és lehetőleg elkápráztatása, épületfotó esetében pedig referenciaként újabb megrendelők szerzése, döntésük megkönnyítése abban, hogy minket válasszanak anyagi erőforrásaik nagy részének elköltésére. Hogy a legjobb kép alakuljon ki rólunk, mint építészekről, és elkészült munkáinkról a szemükben, az építészeti fotózásban számtalan „trükköt” lehet alkalmazni, ezeket fogom most sorra venni.
A legegyszerűbb trükk a látószögek kérdése. Az épületfotók 90%-a nagy látószögű objektívekkel készül. Alkalmazásuk nélkülözhetetlen a legtöbbször, mert az épületek bemutatása egyetlen fotón ezek nélkül szinte lehetetlen. Azért kell mondanom egyetlen fotót, mert ha egy épület tömegének bemutatása kettő, vagy csak több kép elkészítésével lehetséges, és nem látunk róla soha átnézeti képet, még a legtöbb építésznek is problémát okoz, hogy elképzelje, hogy pontosan milyen hatást kelt a ház a valóságban. Az emberi szem azért különleges, mert bár tanulmányaink szerint az éleslátás határa körülbelül egy hatvan fokos nyílásszögű kúppal írható le, ezen kívül hatalmas perifériás látókörrel rendelkezik. Ezzel a zónával kiegészülve látásunk közel 180 fokot fed le horizontálisan, ami térérzetünket jelentősen befolyásolja, például láthatjuk benne a hosszú, az éleslátásból kifutó egyeneseket perspektivikusan, így láthatjuk a ház határait, hiába vagyunk túl közel. Egy nagy látószögű objektívvel felszerelt fényképezőgéppel (nem halszem) maximum 122 fokos látószög érhető el(Sigma 12-24FF), így mondhatnánk hogy az emberi látáshoz képest ez bőven elmarad, azonban a fotózás statikusságából adódik egy nagy különbség a valós térérzethez képest. A fotókat bárhogy is nézzük, monitoron, vagy kinyomtatott papírképen, a szemünket képesek leszünk rajta végigfuttatni a szélén is. Ha viszont a helyszínen vagyunk, a szemünket és a fejünket is folyamatosan mozgatjuk, aminek következtében a 60 fokos kúp közepe mindig máshol lesz, és a perspektíva is folyamatosan változik. Élőben a perifériás látásukban elhelyezkedő, a távolba nyúló egyenesek két végét sosem leszünk képesek egyszerre élesen látni. Egy fotón azonban (épületfotón jó esetben) minden részlet éles lesz, ezért olyan perspektivikus torzításokat fogunk tudni megfigyelni, amit tudat alatt ugyan homályosan mindig látunk, de meghökkentőnek, és természetellenesnek fogunk gondolni kinyomtatva.

Éppen amiatt, hogy a fotó, műfajából adódóan statikus képet ad, mindig kevesebbet fog mondani egy videónál, amit vehetünk úgy is, hogy három-dimenziós ábrázolást ad, mivel ha mozgatják a kamerát, a több mint ezer kép, ami egy perc alatt fut le a szemünk előtt a megfelelő időbeni sorrendben összességében egy sokkal érthetőbb tömeget mutat. Ráadásul egyszerűen vannak olyan helyzetek, főleg belső terekben, de néha akkor is, ha a környező épületek nem engednek elég eltávolodást, amikor nem lehet érhető összképet mutatni egyetlen felvételen. Ilyen belső például a SANAA Rolex Learning Center épülete Lausanneban, amiről minden képen a több mint 5000 négyzetméteres háznak csak egy kis darabkáját lehet bemutatni, míg videó esetén egy mozgatott kamerával be is járhatjuk a teret.

Az objektívek perspektíva miatti mérettorzítását kihasználva sokkal dinamikusabbá, és érdekesebbé válhatnak az épületek, mint ahogy az élőben létezik. A fényképezőgéphez közelebb eső tárgyak megnőnek, a távolabbiak összemennek, így hatalmas hangsúly adható egy izgalmas részletnek. Például ezen a barcelonai képen a lépcső az árnyékokkal ugyan olyan nagy hangsúlyt kap, mint a háttérben látható építmény.

Ez a hatás nem csak egy épület részleteinek elnyomásánál, vagy hangsúlyozásánál figyelhető meg, hanem egy kisebb méretű épület nagyobbnak láttatása esetén. Ilyenre jó példa az általában publikált képek G. T. Rietveld Schröder-házáról. Ez a családi ház például élőben meglepően kicsinek néz ki, a képekhez képest, mert általában olyan nézetből, és perspektívával fotózzák, ahol nem látszik a szomszédja, ami egy emelettel magasabb és a tűzfalával fordul felé.

Rietveld házánál nem csak a méret érzetét lehet változtatni, hanem zavaró részletek kitakarását is el lehet érni, esetünkben a már említett szomszédot. Rietveld a hagyományos holland, téglaépítésű, zártsorú környékre tervezett a környezetéhez egyáltalán nem kapcsolódó házat, azokból semmit nem vesz át, sem anyaghasználatban, sem formálásban, talán egy üres telken, szabadon álló beépítésnél szerencsésebb lett volna, de ezt a látványt lehet elérni ha az előtérben lévő „új” épület kitakarja a régit. és a fotókon egyáltalán nem is jelenik meg más ház, csak a fő téma.
A nézőpont kiválasztása egy újabb problémát vet fel. Mégpedig azt, hogy a ház legjobb arca, és a ház, a járókellőknek mutatott, utcaszintről látott arca mást mutat sokszor. Ha a fotós magas nézőpontot talál, egy szomszédos magas épületről pl., akkor olyan részekre, és úgy lát rá, ahogy egyébként az emberek nagy többsége nem fogja látni azt. Ezzel a módszerrel az épület tömegét is csökkenteni tudjuk, a ház kicsit tárgyszerűvé válik, ami lehet, hogy egy, a madridi, Jean Nouvel által tervezett Reina Sofia Múzeum léptékű épület ábrázolásánál jól jöhet.


Az objektívek látószöge önmagában csak a képkivágást változtatja, tehát ha nagyon messziről fotózunk egy nagy látószögű objektívvel, mondjuk kisfilmes méretben 18 milliméterrel, ami körülbelül 90 fokos látószöget jelent, és kinagyítjuk az épületünket, ugyan azt a látványt kapjuk, amit ugyan arról a helyről egy teleobjektívvel lőttünk volna, csak a kép lesz kevésbé részletes. A perspektíva változását a nézőpont eltolásával érhetjük el, ha közelítünk az épületünkhöz távolról, és közben egyre nagyobb látószögű objektíveket alkalmazunk, amivel az épület a teljes képnek mindig pont ugyan akkora részét tölti ki. A nagyobb távolságnak köszönhetően a perspektíva egy távoli épület esetében annyira lecsökken, hogy nevezhetjük axonometriának, ami megint csak tárgyszerűvé teszi a látottakat. Ezzel az optikai hatással viszont az épületek környezetének bemutatását is lehet befolyásolni, a teret „össze lehet nyomni”, ezáltal olyan épületeket lehet egymás mellé tenni, amik között igazából nagy távolságok is lehetnek. Erre a legjellemzőbb példa a párizsi Eiffel torony bemutatása, amit sokszor úgy látni, mintha a város szinte körül venné, miközben egy hatalmas üres téren van.
Vannak olyan esetek, amikor egy háznak a tetején van valami érdekes, mondjuk a tető alakja, vagy a színe. Ilyenkor ezt mindenképpen meg kell mutatni, csak ugyan ebbe a helyzetbe kerülünk. ami a fotón szerepel. Csak a környező házak lakói fogják látni a szín kavalkádot, és a repülőn utazók, de a minden nap erre a piacra járó néni sosem, esetleg csak a széléből egy kicsit.


Egy épület fotóprezentációjánál a bemutatás eszköze mellett, a be nem mutatás is a rendelkezésünkre áll. Ilyenkor egy épületet csak a számára előnyös helyzetekből mutatjuk be, és elhallgatjuk a valóság kevésbé szimpatikus részletei. Ilyen az ami Peter Zumthor valsi fürdőjénél figyelhető meg. Szinte nincs olyan megjelenése az épületnek sem nyomtatott, sem online médiában, ahol nem azt a képet látjuk, ahol a fürdő sötét épülete nem úgy látszódna, mint ami magában áll a zöld hegyoldalban, a gyönyörű természetben, önállóan. a valóságban viszont pont a termálvíz vonzereje miatt teljesen beépített a környéke. Szinte alig létezik néhány nézete, amin ne a sok szállodát lehetne látni. Ráadásul a bejárata a legfurcsább, élőben egy bevásárlóközpont parkolójának a bejáratára hasonlít, keresztezve egy night-clubbal. Nem egy exkluzív fürdőre utal, ahova csak egy hétre előre bejelentkezve lehet bemenni néhány órára, viszonylag drágán.

Ugyan erre jó példa a Munkacsoport építésziroda zuglói társasházának esete. A területen valószínűleg csak a közelmúltban változtatták meg a beépítési szabályokat, a beépítési magasságot megnövelték, illetve a szintterület mutatót, ami miatt a ház nagyon elüt a környezetétől, ahol eredetileg az álltalános beépítés szabadon álló családi házas övezet volt. A beruházó több kisebb telek megvásárlásával jutott a területhez, ami amitt „L” alkú telek jött létre. A konvex telekalakban így a súlyponthoz közel a szomszédos még régi, egy szintes öreg ház került, amit mint földönkívüliek vesznek körül a fehér/zöld új házak. Ez a jelenség persze nem von le az új ház minőségéből semmit, nem is látszik ha, erről a részletről nem publikálunk fotókat, azonban élőben nagyon szembe tűnő a probléma.


Az eddig sorolt technikák mindegyikét a helyszínen használják a fotósok objektív, nézőpont, és kompozíció választásával. A helyszíni munka után következik egy hosszú feldolgozási folyamat, aminek egyik legfontosabb eleme a válogatás. Itt lehet korrigálni törléssel, ha az előző pont ellenére mégis készült kép cikis részletekről.
Perspektíva korrekció: Ez szinte csak az építészeti fotó sajátja, más témáknál tudtommal nem alkalmazzák ennyire elterjedten. A probléma a következő: ahhoz, hogy egy nagy (magas) épületet be lehessen fogni egy akármilyen nagylátó szögű lencsével, néha elkerülhetetlen hogy a fényképezőgépet a fotós fölfelé fordítsa, hogy a teteje is rajta legyen a képen. Ebben az esetben viszont három iránypontos perspektíva jön létre. Ez az a jelenség, amitől az építészeti fotográfia szigorú szabályai között illik tartózkodni. Az emberek hibának látják a képeken, mert a látással ellentétben egy fénykép keretek közé van szorítva. Ez a keret, a kép szélei, markánsan megjelennek, és nem változtathatóak, ezért igazodni kell hozzájuk. Kismértékű dőlést okozó harmadik iránypont megjelenése ezért zavaró, mert a kép széleivel rögtön szöget zárnak be a függőleges egyenesek. Élőben ezt a torzítást nem vesszük észre ennyire feltűnően, mert a kép szélei helyett a még rengeteg perifériás látótérben vagy a hagyományos épület függőleges rendszerétől teljesen eltérő tárgyakat, például fákat, vagy egyszerűen csak eget, esetleg ugyancsak függőleges, tehát ugyan abba az iránypontba összetartó épületeket látunk homályosan, amik így feloldják ezt a helyzetet. Manapság az utólagos, számítógépes perspektíva korrekció az elterjedtebb, mivel mindenki számára elérhető, szemben a nagyon drága dönthető (tilt-shift) objektívekkel, és a még drágább kihuzatos műszaki fényképezőgépekkel szemben. Az általános erős korrekció viszont megint manipulációt eredményez, ha egy ponton túl megyünk vele, mivel olyan képeket hoz létre, amit nemhogy a földszinten álló ember szemmagasságából nem látni, de még a környező magasabb épületek ablakaiból sem. Ilyenkor olyan furcsaságok jönnek létre, mint például az alábbi képen:


Ennek a módosított képnek az az érdekessége, hogy mivel a jobb oldali kép volt a kiindulási alap, tehát az utcaszintről készült, nem lehet fellátni az erkélyeire, még az első emeletire sem, pedig a bal oldali, a perspektívája alapján azt sugallja, hogy a fényképezőgép valahol a zászlók tetejének magasságában volt döntés nélkül, szembefordítva a házzal. Ugyan ez látszik az embereken, mert fentről kéne rájuk látnunk. Ilyen perspektíva-korrekcióval az épület olyan, a tetején lévő részei kaphatnak hangsúlyt, amik élőben nem.

Ennek az egész korrekciós dolognak a legérdekesebb része, hogy a rokon műfajnál, a még fel nem épített épületek fotózásánál, vagyis a látványtervek renderelésénél pont az ellenkezőjére törekednek a tervezők, vagyis hogy kicsit dőljenek a házak hátrafelé, sőt néha még a nagy látószögű objektívek általános hibáját is mesterségesen szimulálják a képeken, vagyis a hordótorzítást.

Szintén ugyan ez az ellentét jelentkezik a részletezettségben. Fotózás során mindig igyekeznek a lehető legtöbb zavaró részletet eltüntetni, ha kell kivárással(hogy egy autó menjen el), látószög választással(hogy az autó kikerüljön a kompozícióból) vagy ha ezekre nincs lehetőség, retusálással. Ezzel szemben egy látványterv készítésénél a minél több részlet bemutatása a cél, hogy minél inkább élethű legyen a kép. Ez hozza létre azt az ellentéte, hogy néha egy render valósághűbb, vagy igazabb, mint az elkészült épületről készített fotó.
Részleteket eltüntetni persze nem csak számítógéppel lehet, hanem a kép bemutatott méretének megválasztásával is. Ez történhet az épület előnyére, és kárára is. Mindkettőből bemutatok egy példát.Az első a madridi Puerta America Hotel külső bemutatása. Ha megfelelő távolságból, vagy elég kicsi méretben mutatjuk be, csak a színes homlokzatot látjuk, elsőre fém burkolatot társítunk a látványhoz. Nagy méretben kinyomtatva, vagy a fotót kinagyítva viszont kiderül, hogy az épületet szélein kifeszített ponyvák burkolják, és közelebbről nagyon erős, meghatározó elemmé lépnek elő a színes elemek alatti fém rácsok.




Fordított helyzet áll elő olyan esetben, ahol az építész bár törekszik rá, de nem tud minden igényt kielégítő döntéseket hozni, például a projekt anyagi kötöttségei miatt. Az alábbi képeken a zuglói Mandala Kert lakópark van. Ez az épületegyüttes tömegében ijesztő, a hagyományos magyar lakótelepi házakat idézi, azonban részleteiben egészen más képet mutat. Egy ilyen épület bemutatásánál hiba lehet, csak átnézeti képeket bemutatni, amik nem elég nagy felbontásúak, azonban részletekkel itt is ki lehetne domborítani a házak erényeit.

Dolgozatom megírásánál ügyeltem rá, hogy ne hívjam „igaznak” az emberek által látottakat, hanem „élőben”-nek neveztem. A különbség az, hogy az épületek fotókon feltüntetett arcai léteznek, csak nem láthatóak mindenki számára, mert vagy nem néz az épületre a megfelelő szögből, nem bírja kivárni, a kellő pillanatot, nem jut el arra a helyre, ahová azt mutatja, néha viszont egyszerűen túl sokat lát. A fotózás jó prezentációs eszköz egy épület esetében, de nem lehet csak ezek által teljesen megismerni minden részletet, mert amíg a legjobb kép bemutatása a cél, mindig is létezni fognak ilyen „trükkök” amiket csak akkor tudunk leleplezni, ha a helyszínen is jártunk személyesen, élőben is megtapasztaltuk tereit.

A képek többségének szerzője megegyezik a dolgozat szerzőjével, kivéve az 5,6,7,9,10,18,20. képek esetében ahol a szerző kiléte ismeretlen, mert internetes gyűjtésből származik. Felhasznált irodalom nem volt.