Ayn Rand 1943-as nagy sikerű regényéből adaptált film, Az ősforrás (eredeti címén: The Fountainhead), 1949-ben került bemutatásra, Gary Cooper és Patricia Neal főszereplésével.
A film több szálon fut végig, attól függően, milyen szempontból vizsgáljuk.
Van egy fő cselekményi szál, ami egy egyszerű történetként jelenik meg a néző előtt. Olyan, mintha az egész film egy egyszerű hétköznapi filmdráma lenne.
Egy másik szál az érzelem vonala a történetnek, a szerelem, a barátság, a boldogság reménytelen keresése, be nem teljesülő szerelem, meghiúsult házasság, az ellentétekből kialakuló barátság.
Egy harmadik pedig a pszichológia vonala, a jellemalakulások, a változások a személyiségben, a nézetek alakulása.
Mindhárom szál fontos részét képezi a történetnek, ha bármelyik hiányozna belőle, üressé és unalmassá válna. Ez így alkot egy egészet, így válik teljessé a film, így lesz érthető minden ember számára, nem kelti művészfilm hatását, amit csak sznob műértők néznének meg. Még olyan emberek számára is érdekes lehet a film, akik alapvetően nem érdeklődnek az építészet iránt.
1. A film bemutatása
Választott filmem: Az ősforrás (The Fountainhead - 1949)
Ayn Rand a saját regénye alapján írta a forgatókönyvet a filmhez. A film 1949-ben került bemutatásra kor híres szereplőit felvonultatva, a tehetséget, a szépfiút, a „bombanőt”.
1.1 Szereplők
• Howard Roark - Gary Cooper
• Dominique Francon - Patricia Neal
• Gail Wynand - Raymond Massey
• Peter Keating - Kent Smith
A történet a fiatal new york-i építész, Howard Roark életét és megpróbáltatásait készül bemutatni, akit az író és a rendező egy megalkuvást nem ismerő, teljes mértékben egoista, antiszociális individuumnak állít be. Néha olyan érzésem volt vele kapcsolatban, hogy kissé talán autista.
Vele ellentétes személyiséget képvisel Peter, aki a jó tanuló, megalkuvó típus, aki felfelé nyal, lefelé tapos és oldalra könyököl.
Dominique, aki reménytelenül keresi a boldogságát, a szerelmet, az élete értelmét. Rendszeresen hibás döntéseket hoz a meggondolatlanságából fakadóan.
Mr. Waynand pedig egy new york-i bulvár lap, a The Banner hírigazgatója, az építészet kritikai rovat szerkesztője.
Kollégája Ellsworth M. Toohey, a zsarnok, a mindenki felett uralkodni vágyó személyiség megtestesítője, néha kommunista propaganda jellegű megnyilatkozásokkal, retorikával.
1.2 A cselekmény
A film egy kiábrándító képpel kezdődik, hátulról mutatnak egy fekete sziluettet, amint egy épület terveit adja le. Olyan rendezői kép ez, ami elősegíti már a film legelején, hogy beleélhessük magunkat a szerepbe, empátiát indít el bennünk.
Hamar kiderül, hogy a bíráló személy a dékán, aki elutasítóan dobja vissza tervet, miszerint az nem felel meg a kor szellemiségének és elvárásainak.
A következő jelenetben Petert látjuk, amint elmondja, csak úgy lehet előrejutni az életben, ha megtanul kompromisszumokat kötni, és eleget tenni a köz elvárásainak.
Majd Henry Cameron irodájában találjuk magunkat, aki szintén az egyediséget, az újdonságot hordozó mivoltunkat firtatja. 30 évvel ezelőtt ő nagynevű építész volt, de mára csak egy kis irodát vezet, ahova minden kritikája ellenére felveszi dolgozni az illetőt.
Ez után fordul a kép, már látjuk a sziluetthez tartozó arcot, és mielőtt elhagyná az irodát megtudjuk a nevét is: Howard Roark.
Pár évvel később Cameron lerészegedve hal meg, de előtte kéri Howardot, hogy maradjon önmaga, sose engedjen a mások igényeinek, alkosson szabadon, a saját maga becsületéért.
Ezután egy Peterrel folytatott társalgásból kiderül, hogy Roark teljesen el van adósodva, a számláit sem tudja fizetni, és ismételten előtör az egoizmusa és az arroganciája, mikor visszautasítja régi barátja pénzét. És megint csak megalkuvásra bíztatja őt, hogy gazdag és híres lehessen.
Majd megkapja élete lehetőségét egy bank székház tervezésével, de ismételten azzal találja magát szemben, hogy túl eredeti, túl szélsőséges az épület, amit tervezett (ne feledjük a ’40-es években járunk). Bemutatnak neki egy kis módosítást, amivel hétköznapibbá változhat az épülete: „feldíszítik” az Egyesült Államokban a mai napig igen elterjedt, divatos és használatos stílusúra, és ez nem más, mint a neoklasszicizmus, ami által olyanná válik Howard épülete, mint a többi korabeli épület New York-ban.
Howardot ismerve már előre tudható az elutasítás, ezért nem is éri meglepetés a nézőt.
Az a kijelentése, hogy inkább dolgozik napszámosként, ha szükséges, mint, hogy kompromisszumokat kössön.
Ezután ismerjük meg Toohey-t, aki pökhendien beszél az egészről, lefitymáló a stílusa:
„ Természetesen, felveszünk egy másik építészt.”
És vajon kit fognak helyette választani? Persze, hogy a mindig megalkuvó, de törtető Peter Keating-et.
Ez után ismerhetjük meg Dominique Francon-t, aki szintén a Banner építészetkritikusa. Hamar megismerjük jellemét, lelkivilágát, az apja (Guy Francon, híres építész) árnyékában él, aki nem más, mint Peter Keating mennyasszonya, hiszen Peter így tudott Mr. Francon bizalmába kerülni, és a társa lenni.
Wynand vacsora közben elárulja, hogy csak akkor lehet Keating megbízása, ha felbontja a jegyességet Ms. Franconnal, nehéz döntés, de Petert ismerve is tudjuk a választ, hiszen ő korrumpálható, bármire képes, hogy előrébb jusson a ranglétrán.
Már-már filmes klisé, hogy mindenki az áhított nőre hajt, mindenki egyetlen nőt (az egész filmben ő az egyetlen női szereplő) akar magáénak tudni. Ezért ez az önös érdek Gail részéről.
Majd láthatjuk Howardot, az építészt, a szellemi munka egyik egyéniségét egy gránit-bányában hatalmas kőtömböket vésni.
Újabb rendezői trükkök: a sötét kép, egy kis izzadtságot imitáló nedvesség, feltűrt, kigombolt ing... igazi szívtipró képében tetszeleg Gary Cooper, a kor férfiideálja, aki a film előtt, 1923 óta 93 filmben játszott szerepet, ez körül-belül annyi, mint Sean Connery vagy Alain Delone összes filmje.
Persze hősnőnk azonnal beleszeret az egyszerű kétkezi munkásemberbe, és mondvacsinált ürüggyel felhívatja a lakására, ahol kiderül, hogy az egyszerűnek hitt személy nem is olyan egyszerű, többet tud, mint az előtte gondolta volna a nő. Idővel be is teljesül a vágya megtörténik az áhított csók.
Howard ezek után levélben kap egy megbízást, az ugyan nem derül ki, hogyan találták meg a semmi közepén Connecticutban, de igazából nem is érdekel, a lényeg, hogy megvan a munka, és már pakol is.
A Banner újságírói azon tanakodnak, hogy mi az amin csámcsoghatnának olyan jó bulvárosan, majd Toohey meg is találja: az Enright Building, amit Howard tervezett, ami miatt olyan sietősen távozott Connecticutból.
Kritika éri az új szerkezetét, a formavilágát, mondván „ellentmond a kor művészetének”.
Dominique kiáll az építész mellett habár számára ismeretlen a név, de számára nagyszerű az épület, ezért felmond az újságnak.
Toohey összecsődíti az építész ismerőseit, egy hatalmas tárgyaló asztalnál hatásos retorikával, megfélemlítve a többieket ráveszi őket, hogy írjanak alá egy petíciót, amelyben tiltakoznak az Entright Building ellen.
Az épület gáláns megnyitóján összetalálkozik Dominique és Howard, kiderül a nő még mindig szerelmes a férfibe, akár hozzá is menne feleségül, de elutasítást kap.
Ezek után dönt úgy, hogy elfogadja volt kollégája Gail Wynand korábbi házassági ajánlatát.
A lejárató kampány miatt Roark nem kap megbízásokat, senki nem szeretne alkalmazni egy olyan építészt, aki megosztja az embereket.
Ellsworth Toohey elmondja neki, hogy ez a város már zárva van előtte, és harcolni fog az ellen, hogy Roark itt munkát kaphasson.
Ekkor elér egy olyan mélypontra Howard személyisége, hogy mindenféle egyszerű kis munkát elvállal, ahogy ő mondja: „Bárkinek építek, aki engem akar!” És ennek köszönhetően beindul a karrierje, egyre nagyobb, egyre jelentősebb épületeket tervez, saját építészirodát nyit...
És megbízást kap egykori ellenfelétől Gail Wynandtől, aki a saját házuk megtervezésére kéri fel.
Gail megfenyegeti, erre Howard egy már megtervezett épületét gyorsan átrajzolja neki, rátéve egy neoklasszicista homlokzatot, gúnyolódás céljából.
A két férfi szép lassan baráttá válik, és a nő is kezd megbékélni a helyzettel, hogy egykori szerelme és férje kapcsolata gyökeresen megváltozott.
Elérkezik a pillanat, mikor Howard nagy álma válhat valóra, egy teljes lakónegyed megtervezésével. Csak az a probléma, hogy nem az ő megbízása, hanem Peteré, akinek persze sem ötlete, sem elképzelése nincs arról, mit és hogyan csinálhatna, ezért felkeresi Roarkot.
Roark elvállalja, teljesen ingyen, egy feltétellel: az épületnek úgy és olyan formában kell megépülnie, ahogyan ő megtervezte. Ezzel egyfajta próbatétel elé állítja barátját, hogy mennyire tud ellentmondani a kompromisszumnak.
Persze az épület nem úgy épül meg, Peter rendkívül gyenge jellem, meghunyászkodik a nagyhatalom előtt.
Közben Dominique ismételten bevallja szerelmét Howardnak, aki megkéri, segítsen neki meghiúsítani a Cortland Homes megépítését. Ráveszi, hogy hajtson oda éjszaka, és terelje el az éjjeli őr figyelmét. Ez idő alatt, Roark felrobbantja az egész épületet, Dominique pánikba esik, és egy üvegtörmelékkel felvágja az erét. Howardot letartóztatják.
Toohey ismét előjön a propagandával, fellázítja az embereket Roark és a Banner ellen.
Peter bevallja Toohey-nak, hogy nem ő, hanem Howard Roark tervezte a Cortland Homes-t.
Kiderül, hogy Dominique öngyilkossági kísérlete sikertelen volt.
Wynand a végsőkig kiáll barátja mellett, ezért a Banner csőd közeli helyzetbe kerül az emberek bojkottja miatt. A vezetőségi ülésen válaszút elé kerül Gail: befejezi Roark védelmét, vagy megszűntetheti az újságot.
Megír egy cikket, melyben bűnösnek titulálja Howard Roarkot.
Howard a tárgyalásán saját védőbeszédét mondja el, melynek eredményeképp szimpátiát, együttérzést vált ki az esküdtszékből, ezért ártatlannak minősítik, felmentik őt a vádak alól.
Howard Roark megkapja élete legnagyobb megbízását, hivatalosan is. Átolvasás nélkül írja alá a szerződést, melynek tárgya, hogy tervezze meg a világ legmagasabb épületét a Wynand Building-et.
Gail lezárt mindent az életében, az újságot, Howardot, majd egy pisztollyal saját irodájában vet véget saját életének.
Howard Roark, megépíti az épületét, és végül összeházasodik Dominique Francon-nal.
A zárójelenetben a rendező a végletekig érzékelteti, a magasságot, mikor Dominique egy felvonóval megy fel, hogy találkozzon Howarddal, már majdnem hogy véget nem érő jelenetnek nézünk elébe, mikor hirtelen megjelenik egy szál magában a tető szélén ácsorogva a hős szerelmes. De a korra jellemző közhely elmarad, a film a várttal ellentétben nem csókjelenettel ér véget.
2. Jellemfejlődés a történet során
A kezdeti helyzetekben megismerünk egy-egy szereplőt egy-egy jellemző karaktert, és a karakterek közötti ellentétek hozzák a film bonyodalmait.
Igazából a személyisége senkinek nem változik meg a film során, Howard megmarad a maga egoizmusában, antiszociális mivoltában, és sosem alkuszik meg. Ez teszi őt a legnagyobb építésszé, sosem haragszik meg senkire, mindig elnéző, nem érdekli a múlt, nem érdeklik a sérelmei, nem törődik a mocskolódással a végsőkig kitart a saját igaza mellett, nem alkuszik meg soha senkinek. Ezt véltem a film (és egyúttal a regény) üzenetének a mindenkori építész társadalom felé:
Nincs megalkuvás, és nem szabad soha semmit feladni, nem szabad elkeseredni, mindig van esély egy újabb lehetőségre, mindig van mód a kiugrásra. Howard Roark a bányából szedte össze magát és vált világhírű építésszé, mert volt mersze, volt benne annyi bátorság, hogy olyat alkosson, ami nem felel meg a kor szellemének, valami új, valami szélsőséges, valami olyan, ami téma az emberek között, amiről beszélnek.
Dominique személyisége sem változik semmit, ugyanolyan reménytelenül keresi a boldogságát, a film végén, mint a legelején. Állandóan depressziós, deviáns, hangulatingadozásai vannak, egy örömteli állapotból egy csapásra billen át bosszúszomjas végzet asszonyává. Ebből fakadóan folyton elkeseredett. Erősen öngyilkos hajlam, ami a film vége előtt ki is teljesedik nála. Végül azért csak megtalálja az igazi boldogságát Roark feleségeként.
Igazából Gail az egyetlen, aki nem tudja, melyik oldalon áll, egyik oldalán ott van az újság, ami a reklámokból él, amik az olvasottságtól függenek. Mindig olyan cikkeket kell szó szerint gyártaniuk, amelyek az olvasókat érdeklik. Éppen ezért kénytelen néha alárendelni magát a pénz hatalmának.
Másik oldalán ott áll a valódi véleménye, az igazi értékek, szerelme - majd később a felesége - véleménye, boldogsága. Későbbi barátsága Roarkkal meghatározója történet kimenetelének szempontjából.
Gail személyisége folyton változik, nem tudja magát sehova sorolni, kétségbeesett, zavarodott, ezért sokszor szorult helyzetekbe kerül, és valószínűleg ezért választja az öngyilkosságot, mint végső lezárását a problémáira, de előtte még segít az egykori barátnak, hogy megnyugtassa saját lelkiismeretét.
Peter Keating, elejétől kezdve gyenge jellem, akit csak a pozíciója érdekel, és ennek elérése céljából mindenre képes, szó szerint mindenre, hiszen képes csak azért eljegyezni a főnöke lányát, hogy annak bizalmába férkőzve végül társtervezőként lépjen elő. Majd egy csapásra képes mindezt eldobni magától egy kecsegtető ajánlat híre hallatán. Folyton kompromisszumokba keveredik, képes elárulni az egykori legjobb barátját, de ugyanakkor nem képes kiállni a saját igazáért, ami köszönhető annak, hogy sosem tette meg, és az emberek szemében úgy jelenik meg, mint akivel bármit el lehet hitetni, korrumpálható. Jellemfejlődésről szó sincs Peter esetében, inkább jellemsüllyedésnek nevezném, ahogyan leépül, mind társadalmilag, mind emberileg és pszichológiailag is teljesen megtörik a film végére.
Ellsworth M. Toohey abban a néhány jelenetben, ahol megjelenik mindig egy diktátor szerepében díszeleg, aki egy kis demagógiával maga mellé állítja a tömegeket, akik vakon követik, elhiszik minden szavát. Változatlanul egy kommunista vezért látok benne, aki próbál mindent a saját képére formálni, aki azt szeretné, ha mindenki úgy gondolkozna, ahogy ő, aki gátat szabna a fejlődésnek, újításnak, de ugyanakkor lerí róla, hogy mégsem ilyen, és csak a pénz és a hatalom teszi ezt vele.
Összefoglalás
Összefoglalás címén bemásolnám a film (és a könyv) egyik legjellemzőbb monológját, amelyet Gail Wynand mond, miután Roarkot letartóztatták.
„Az általánosan elterjedt nézet szerint, amit egyfajta érzelgős kábulatban vallunk, a nagyság mércéje az önfeláldozás mértéke. Az önfeláldozás, mondjuk nyáladzva, a végső erény. Álljunk csak meg egy pillanatra és gondolkodjunk el! Vajon valóban erény az áldozathozatal? Feláldozhatja-e egy ember a teljességét? Becsületét? Szabadságát? Eszményképét? Meggyőződéseit? Érzései tisztaságát? A gondolkodás függetlenségét? De hát ezek az ember legfőbb kincsei! Bármelyikről is mond le, az nem áldozathozatal, hanem könnyű megalkuvás.....Önfeláldozás? De hát pontosan az én az, amit nem lehet és nem szabad feláldoznunk. A fel nem áldozott ént kell mindenekfölött tisztelnünk az emberben.”
Felhasznált forrás
Ayn Rand: Az ősforrás, ford.: Takácsy Enikő, PATH Kiadó, Budapest, 2002
Az ősforrás (The Fountainhead), film, Warner Brothers, 1949
http://www.imdb.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése