BORDI Beáta: A DOGVILLE TÉRI VILÁGA

A dolgozatomban a Dogville című filmmel foglalkozom, melynek történeténél talán még érdekesebb
a megvalósítása és a részleteinek a kidolgozása. A mű szélsőséges érzelmekről és szélsőséges
emberi tulajdonságokról szól, melyeket szélsőséges eszközökkel mutat be. Az egyik ilyen eszköz a
film minimalista építészeti/épített tere. A rendkívül absztrahált és szinte nem is létező tér
kulcsfontosságú elem, nagyon jól kiegészíti és összhangban van a többi részlettel, mint például a
színészi játékkal vagy a kameramozgással. Azt szeretném bemutatni és elemezni, hogy ez hogyan és
miért történik.

1.ábra A helyszín madártávlatból
„Dogville egy kisváros a Sziklás hegységnél, az Egyesült Államokban. Idefenn az út határozottan a
végéhez ér, az elhagyott öreg ezüstbánya bejáratánál. (…) Mióta egy érzelmes lélek a Keleti Partról
Szilfa útnak nevezte el a főutcát, noha egyetlen szilfa sem veti árnyékát Dogvillre, azóta nem láttak
okot, hogy bármin is változtassanak. A legtöbb épület silány, komolyan inkább kunyhóra
hasonlítanak.” (Trier 2003a)
Összesen ennyi, amit megtudhatunk Dogville kinézetéről és jellegéről. Ezt is csak a film eleji
narráció alapján. A díszlet pedig, még ennél is kevesebbet árul el. Ám pont ez az egyik
legfontosabb eszköze Lars von Triernek, a film rendezőjének.
1. Magáról a történetről röviden
Dogville (magyarul „menedék”) lakosai nyugodtan élnek megszokott ritmusukban, mikor egy éjjel
a városba érkezik az őt üldöző gengszterek elől menekülő Grace. A gyanús idegen érkezésének nem
igazán örülnek, kivéve a város filozófus-írója Tom, aki a fiatal szépség érkezésében egy kísérletet
lát; vajon mennyire tudnak elfogadni Dogville lakói egy „ajándékot”.
Grace két hetet kap, hogy elfogadtassa és megszerettesse magát a város lakóival. Ha sikerül itt
maradhat. A menedékért cserébe fizikai munkával szeretne segíteni, de eleinte úgy tűnik, csak
szükségtelen feladatokat tudnak rábízni. Két hét alatt azonban a lány hasznossá válik, és a lakók a
maradása mellett szavaznak.
2.ábra A rablánc
A különös kísérlet, azonban új kérdéseket vet fel, mikor a lányt elkezdi keresni a rendőrség
bankrablás vádjával. Dogville plusz munkát kér cserébe a maradásért, ezáltal Grace gyakorlatilag a
város rabszolgája lesz, beleértve a férfiak szexuális kielégítését is.
A lányt egy menekülési kísérlete után láncra is verik, az egyetlen pártfogójának hitt Tom pedig
elárulja és feladja üldözőinek, azaz a saját apjának. Grace válaszút elé kerül, vagy apját választja,
kit eddig elítélt bűneiért, vagy az eddig jónak hitt Dogville-t, melyről szintén kiderült, hogy van
éppolyan kegyetlen. A döntés meg is születik, apja embereivel lelöveti az összes lakót és porig
égetik a várost.
2. Az epikus film
Lars von Trier alkotását, akár a brechti epikus színház filmvászonra alkalmazott változataként is
lehet értelmezni.
Bertold Brecht műveibe úgynevezett elidegenítő elemeket (Verfremdungseffekt) épített be,
melyekkel azt akarta elérni, hogy a néző érzékelje, hogy amit lát az nem a valóság, hanem annak
csupán reprezentációja, nem akarta, hogy a néző azonosulni tudjon a darabbal, és az az okozta
katarzis után „nyugodtan elsétáljon” a színházból. Gondolkodásra és elgondolkodásra kényszerít.
Ilyen hatást keltő elemek például a betétdalok, a felvonások elején előre elhangzó történet, vagy a
visszafogott színészi játék.
A brechti elvek közül több is megjelenik a Dogvilleben. Például a film kilenc jelenetre van osztva,
melyek elején mindig rövid összefoglalót olvashatunk. A színészi játék is valóban nagyon
fegyelmezett és mentes a nagy érzelemkitörésektől. Ezek sorába áll be a minimalista, színházias
díszlet.
A filmet egy csarnokban forgatták le. A „táj” a napszaktól függően fekete vagy fehér végtelenség,
maga Dogville pedig a fekete padlóra krétával felrajzolt sematizált alaprajz. A tájékozódást néhány
bútor, feliratok és a színészek által eljátszott tárgyak, elemek segítik.
3.ábra „Város-sziluett”
Trier “nem tart igényt a valóság képi életre keltésére, mert azt akarja, hogy azt ismerjük fel
valóságnak, amiről a története szól.”( Orsós 2003b)
A film által létrehozott világ egyáltalán nem hihető, és emiatt az egyik legfontosabb elidegenítő
elem. Nem tudunk azonosulni a kisváros hangulatával, mert igazából nincs neki, nem befolyásol
minket a főszereplő trendi bútorainak a stílusa, vagy épp a romantikus táj. Nincs a kezünkbe adva
egy konkrét hangulat vagy építészeti karakter, a fantáziánktól függ, milyennek egészítjük ki a
készen kapottat. Ezáltal figyelmünket semmi sem vonja el a lényegről, három óráig valóban aktívan
kell részt vennünk a cselekményben, gondolkodásra vagyunk kényszerítve.
Mivel a téma nem könnyű, és több kegyetlen vagy brutális jelenet van benne, pont a
valószerűtlensége miatt könnyebben befogadható. Ha minden hiperrealistán lenne ábrázolva, akár
egy thrillerben vagy akciófilmben is érezhetnénk magunkat, ahol a menekülő lányt szöktetője
megerőszakolja, majd a nyakán egy lánccal kényszerítik munkára. Ha valósághűen lenne ábrázolva,
csak a kegyetlenség módjára tudnánk koncentrálni, sokan azt kérdezhetnénk, minek kell nekik
ilyesmit nézni, látnak ők elég rosszat a való életben. De itt nem ezen érzelmek átélése a cél.
3. Színház vagy film?
Felmerül a kérdés, hogy akkor nem csak egy filmszalagra vett színdarabról van-e szó. Egyes
kritikák szerint Lars von Trier pont a díszletválasztással fosztotta meg a filmet a filmes eszközöktől.
„Furcsa, de a kísérleti színházas tálaláson és a sok ismerős arc miben-is-láthattuk keltette
töprengésen átlendítő történet igenis képes magával ragadni a befogadót, aki aztán ennek
köszönhetően nem a Nicole Kidman nevű sztárt, hanem az általa életre keltette Grace-t látja, kinek
múltjáról sem sokat tudni, csak annyi bizonyos, hogy menekül, s üldözői komoly összeget ígérnek a
nyomravezetőjének.”(Orsós 2003c)
Én ez utóbbi véleménnyel értek egyet. Szerintem nagyon jól használja ki a létrejött térben rejlő
lehetőségeket a kameramozgásokkal, nézőpontváltásokkal, amit színházban egy helyről nézve a
darabot nem lehetne elérni. Mikor egész közelről látjuk a szereplőket, és a háttérben zajló
események ki vannak zárva, egy zárt belső térben érezzük magunkat, akár bele is tudnánk élni
magunkat az adott jelenet intimitásába. Egy-egy ilyen kameraállást azonban mindig olyan követ,
ami feltárja előttünk a város többi helyszínét is, ahol a szereplők végzik szenvtelenül teendőiket. Ők
természetesen nem látják, mi zajlik a falak mögött, de mivel a falak nincsenek ott, mégis azt
kérdezzük, miért nem veszik észre, mi történik.
4.ábra Ugyanaz a jelenet belső nézőpontból
5.ábra Jelenet külső nézőpontból
6.ábra Grace elbújik a bányába a rendőrök elől
Egyik jó példa erre, mikor a rendőrök megérkeznek a városba, hogy kitűzzék a plakátot Grace
elfogatási parancsáról (6.ábra). Grace elbújik a bányába, de mi nézők mivel a bányának nincsnek
falai látjuk, hogy ott van, és kicsit azt gondoljuk, vajon miért nem látja a rendőr, hiszen olyan
kézenfekvő lenne odamenni és elfogni. Más részről viszont gondolatban kiegészítjük a díszletet és
tudjuk, hogy nem láthatja meg, hiszen ott a fal. Zavarba jövünk, és nem tudjuk beleélni magunkat
mondjuk a szimatoló rendőr szerepébe, hiszen mi tudjuk mit kéne látnia, és emiatt Grace helyett
sem rettegünk, hogy megtalálnak minket.
.
7.ábra Az erőszak
Hasonló jelenet, mikor Grace-t először megerőszakolja Chuck (7. ábra). A jelenet kezdetén ott
vagyunk Chuck házában, ahol a férfi letámadja a lányt. Látjuk közelről az arcokat és a rajtuk kiülő
érzelmeket. Közben megjelenik a háttérben Tom, aki épp arra sétál. Nem láthatja mi történik a
falakon belül, mégis feltesszük magunkban a kérdést, miért nem lép közbe, hát nem is érdekli, mit
tesznek azzal a lánnyal? Ezután a kamera még távolabb megy és látjuk, hogy az egész város mit
sem sejtve végzi dolgát. Vajon akkor valóban nem is történik semmi, ha senkit nem érdekel, hogy
valakit épp megerőszakolnak? Teljesen eltávolodunk Grace szerepétől, akinek érzelmeit akkor
tudtuk volna átélni, ha végig intim helyzetből látjuk a jelenetet.
8.ábra Ben fizetséget kér a szállításért
Érdekesen ábrázolja a Trier Grace szökési kísérletét, mely az egyetlen kitekintés Dogville
városából.
A lány lefizeti a város egyik lakóját, Bent, hogy mikor szállítmányát viszi, szöktesse meg. A férfi az
úton fuvardíjként szexuális szolgáltatásokat kér, majd visszaviszi őt Dogvillebe, ahol már várják a
helyiek.
Grace a szállítóautó platóján egy ponyva alatt utazik, mi nézők pedig az egész útból csak ennyit
érzékelünk. Nem látjuk a tájat, nem látjuk, hogy vannak-e más emberek a környéken, megláthatja-e
valaki a menekülőt, leselkedik-e rá veszély, nem látunk semmit. Elmarad a szökés izgalmának
élménye.
Hogy nem láthatjuk a Dogvillet körülvevő tájat és világot, teljesen elveszi a lehetőséget attól, hogy
bármilyen hangulatúnak képzeljük ezt a várost. Arra hívja fel a figyelmet, hogy akárhol lehetnénk,
és nem a helyszín a meghatározó, hanem amit az ott élő emberek tesznek és éreznek.
4. Miért az USA?
A film egy trilógia része, melynek mindhárom eleme Amerikában játszódik. ( A második rész
Manderlay, hasonló hangulatú a harmadik Washingthon pedig még nem készült el.) Egyes kritikák
szerint a rendező amerikaellenes és ezért választotta története színhelyéül az Egyesült Államokat,
hogy rávilágítson az ottani emberek gyarlóságára.
9.ábra Jelenet a filmből
„A Dogville, noha e majdani háromból ugyan tényleg első, már a második (ebből első a Táncos a
sötétben) Amerikában játszódó filmje egy olyan emblematikusan európai művésznek, aki sosem járt
még Amerikában, csak könyvekből és filmekből ismeri ezt a távoli országot. Filmekből persze talán
jobban is, mint azt kívánnánk, hisz félmúltjában jócskán szakított időt a mainstream (hollywoodi)
moziműfajok kifordítására (Táncos = melodráma, Dogville = kisvárosi film).”(TS-2003d)
Véleményem szerint ez a film szinte akárhol játszódhatna, és tulajdonképpen akármikor, mert nem
ez a lényege. Arra, hogy a 30-as évek eleji USA-ban vagyunk, a június 4-i ünnepségen kívül több
minden utal, de nincs hatással a cselekményre. Ez egy fiktív város, fiktív szélsőséges karakterekkel,
mely a mindenkiben ott lakozó tulajdonságokra hívja fel a figyelmet. Ezek mindenkiben benne
vannak függetlenül attól, hogy amerikai-e vagy sem. Pont ezért jó, hogy nincs arculata Dogvillenek,
mert így mentes az emberekben benne élő képektől a történelem bizonyos korairól, vagy
népeiről. Másként élnénk meg a történetet, ha például mindenki punknak lenne öltözve, vagy a
helyszín egy barokk kastély parkja lenne, mert leszűkítené egy bizonyos csoportra a történetet, így
viszont általános érvényű.
Az adott csoportra való leszűkítés jó példája a film Bárka színházi adaptációja Anger Zsolt
rendezésében.
10.ábra Jelenet a színdarabból
“A Bárka-változat szemernyi kétséget sem hagy efelől. Honosítja a húszas-harmincas évek
idézőjeles gengszterfilmstílusában intonált „amerikai" történetet, a seholsincs városkát fölcseréli
egy mai magyar bérházzal, az angol neveket is magyarosítja, Grace-ből Angelikát csinál (a kecses
nőből angyalit), és így tovább. Kérdés, hogy szükség van-e erre. Nem volna-e elég meghagyni az
elvont példázatot, nem adna-e nagyobb képzettársítási teret a nézőnek, hogy belegondolja a
lehetséges következtetéseket, esetleg a saját életét. A közönség önreflexiós készségét és
intellektuális kapacitását - mellesleg Trier filmjének hazai recepcióját - tekintve nem.” (Koltai
2009)
A színdarab esetében ugyan nem a tér okozza ezt a hatást, inkább az átírt szöveg és a zenei aláfestés
(hallahatunk benne Lovasi Andrástól a Kaukázusig az utóbbi idők magyar zenéjéből rengeteget). A
filmben azonban a leszűkítés elkerülésének fontos feltétele, hogy a helyszín ne befolyásoljon
bennünket, nézőket.
5. A főcím
A történet egy véres mészárlással fejeződik be, melynek képi megjelenése a felrajzolt alaprajzok
eltörlésében és a bútorok eltűnésében merül ki. Nincsenek a hallottak körül vérfoltok, vagy leégett,
romos falak, egyszóval a jelenet hatását fokozó elemek.
A mészárlók távozásával akár el is tudnánk képzelni, hogy a földön fekvő halottakat eljátszó
színészek felállnak és meghajolnak.
11.ábra Egy fénykép a főcímből
E helyett a főcím következik, ami alatt valós embereket és valós jeleneteket ábrázoló képeket
vetítenek. A fényképeken hasonlóan lehangoló helyzetek jelennek meg, mint amit a film ábrázolt.
Néhány megjelenő emberről akár el is tudjuk képzelni, hogy a film valamelyik alakját ihlette.
Felhívja figyelmünket, hogy ilyen valóban van a valóságban is. Fontos kontrasztja a filmen
végigmenő minimalista stílusnak, és szerencsénk van, hogy nem mind a három órát a főcím
stílusában láthatjuk, mert lehet nem mindenki gyomra venné be.
Összefoglalás
Összeségében Lars von Trier alkotását téri világa miatt nagyon egyedinek és eredetinek gondolom.
A színházias díszlet ugyan megjelent már más filmekben előtte is, de nem ilyen céllal alkalmazták
azt.
A kritiksuok között is nagy meglepetést okozott és sok negatív kritikát váltott ki, mindemellett
emlékezetes, a mai napig emlegetett alkotásává vált, az előtte dogmafilmjeiről ismert rendezőnek.
Érdekes és tanulságos, hogy mennyi érzelmet vált ki az emberből a három dimenzió szinte teljes
hiánya, a hiperrerealista filmes technika korában, mely napjainkra a 3D-s mozikkal már azt is
lehetővé teszi, hogy szinte benne sétáljunk a filmekben.
Figyelemre méltó, hogy magán az anyagi megvalósításon kívül mennyi minden mással létre lehet
hozni és befolyásolni lehet a három dimenziós teretilletve, hogy ez mekkora teret ad a színészi
játéknak. Ezeket a lehetőségeket nagyon finoman és érzékenyen használta ki a Dogville.
Budapest, 2010.december 14.
A film készítői
Készült: 2003
Rendező: Lars von Trier
Szereplők: Nicole Kidman, Paul Bettany, Harriett Andersson, Jeremy Davies, Lauren Bacall, Chloë Sevigny, Stellan
Skarsgaard, James Caan, Blair Brown, Ben Gazzara, Philip Baker Hall, Jean-Marc Ball, Patricia Clarkson, Thom
Hoffmann, Siobhan Fallon Hogan
Narrátor: John Hurt
Forgatőkönyvíró: Lars von Trier
Fényképezte: Anthony Dod Mantle
Vágó: Molly Marlene Stensgaard
Díszlettervező: Simone Grau
Felhasznált szakirodalom
Lars von Trier (2003a), Dogville 2003
Orsós László Jakab (2003b,c), Áldozathozatal, in Népszabadság, 2003 december 5.
TS (2003d), Zsákfalu, in MaNcs, XV. évf. 51-52. szám, 2003.12.18
Koltai Tamás (2009), Itt vannak kutyák, in Élet és Irodalom, 22. szám, 2009. 5
Krupa Zsófia, Mindenáron taní-tani - Anger Zsolt adaptációja a Bárkában, prizmafolyoirat.com, 2010. 07.01. Internet:
2010 12.05.
Lakatos Lilla, Dogville - A menedék. Vagy mégsem? nokert.hu 2009. 07.29. Internet: 2010.11.31.