A dolgozat az építészet és a társadalom közötti párbeszéd nehézségeivel foglalkozik, az egymás meg nem értésének okait vizsgálja. Igyekszik felkutatni a kommunikációs problémák gyökereit, különös tekintettel az oktatás, a művelődés és a média területén. Az építészvilág és a társadalom egésze közötti kommunikáció mindkét irányát szemléli, mivel osztottnak érzi a felelősséget abban, hogy sok esetben egymás melletti elbeszélés következik be a kölcsönös odafigyelés és megértés helyett, ami pedig kívánatos lenne kortárs művészet térhódítása és a műszaki tudományok méltó értékelése szempontjából. Végül irányelveket fogalmaz meg a hazai viszonyok javításának lehetőségeiről.
1. Kommunikációs problémák az építészet és a társadalom között
1.1 Szimptómák a mindennapokban
Sokan elmondták, leírták már, hogy hatalmas kulturális szakadék tátong az építészetben alkotóként tevékenykedők, a „termelői oldal” és az alkotásokat befogadó közönség, „a felvevőpiac” között .
Az újonnan épült kortárs szellemiségű épületek sok esetben zsigerből jövő heves tiltakozást váltottak-váltanak ki a célközönségben, az építészek pedig értetlenkedve, finnyogva, meg nem értettségükre panaszkodva, sokszor a szakmán kívülieket lenéző gesztusokkal fogadják a kíméletlen kritikákat. Bár eddig is kényszerűen együtt éltünk ezzel a kellemetlenséggel, és komoly problémát nem jelent látszólag a hétköznapi életben, van ennél nagyobb bajunk is, tehetjük mindig hozzá, a helyzet azért mégiscsak elgondolkodtató, ki milyen mértékben is felelős azért, hogy ez a kölcsönös meg nem értettség ilyen szintre jutott.
1.2 Kik is érintettek ebben a kérdésben?
Természetesen mindkét oldalról tudunk olyan célcsoportot mondani, akik találó kivételekként erősíthetik a szabályt. Például valószínűsíthető, hogy egy városszociológusként is működő, vagy városrehabilitációval foglalkozó építész sokkal érzékenyebben nyúl hozzá meglévő települési-társadalmi struktúrákhoz, hierarchiákhoz, mint egy, egész életén át budai villákat tervező építész. Másik oldalról pedig az építészettel laikusként kapcsolatba kerülők közül azok, akik kultúraszerető, olvasott, iskolázott, újításokra fogékonyabb emberek, nyilvánvalóan nyitottabban állnak hozzá egy olyan új művészeti irányzathoz is, amely első látásra akár riasztó értelmetlenségnek is tűnhet, mégis nagyobb türelemmel és érdeklődéssel igyekeznek a közelébe férkőzni.
A hangsúly mindkét térfélen a széles rétegeken van: az állítás úgy szól, hogy ma Magyarországon az építész szakma jelentős része és a társadalom döntő többsége nem tud mit kezdeni egymással, ha építészeti alkotásokról van szó. Hányunknak kötötték a lelkünkre nagyszülők, de még középkorú rokonok, ismerősök is, hogy kisfiam, kislányom, csak olyan üvegházakat ne tervezzél majd, mindig csak olyan szép díszeseket, mint amilyenek a Körúton vannak, azok a jó házak! S mi pedig elnéző mosollyal bólogattunk az ehhez hasonló mondatok hallatán. Akárhogy is, de le kell nyelnünk ezt, bármennyire is értetlenkedve fogadjuk a függönyfalas épületeken megbotránkozó idős rokonaink zárkózottságát a kortárs építészet iránt, de nem lehet más dolgunk, mint elfogadni a véleményüket, hiszen a döntő szót, ha demokratikus szemlélettel, és nem abszolutista gondolkodással állunk hozzá a kérdéshez, bizony a széles többség mondja ki az épületeket illetően, hiszen nekik építünk. Hasonló analógiával a közéletből: ahogy egy magát kormányképesnek láttatni akaró politikai erő ki kell, hogy lépjen a rétegpárt-státusából ahhoz, hogy komolyan vehető alternatívaként jöhessen számításba, úgy a kortárs építészet érvényesülése, elfogadottsága szempontjából mit sem ér az, ha egy szűk kulturális elit ujjongva ünnepli a társadalom többsége által mélyen elutasított építészeti alkotást. Előhozakodhat az építész, a művész a kulturális fölényével, de ez inkább csak a kommunikációs problémák elleplezésére alkalmas hozzáállás, mintsem konstruktív igyekezet a mű megértetésére. Nem jó, ha az építészek úgy viselkednek, mint egy avantgárd szabadcsapat, mert öncélú művészetté válnak alkotásaik, ha épp azok, akiknek szánjuk, nem tudnak mit kezdeni velük. A „szépség” fogalma körüli jozefinista, erőszakos, „majd megértitek” hozzáállás pedig sok esetben még kontraproduktív is lehet. Az üzenetek célba juttatásához nemcsak a közönségnek, bizony, lehet, hogy nekünk is változnunk, változtatnunk kell, máskülönben fennmarad a kölcsönös elbeszélés langyos állóvize.
1.3 Miért olyan nagy baj ez?
Azért halálos vétek, hogy nem tud élni a (magyar) kortárs építészet az üzenethordozó szerepével, mert a művészeti ágak közül messze a legtöbb lehetősége akadna eljuttatni azt a „átlagember” (már amennyiben beszélhetünk ilyenről) mindennapjaiba. Az építészet kapcsolata a társadalommal sokkal közvetlenebb lehet, mint más művészeti ágaké – ez nagy felelősséget és hatalmas lehetőséget is jelent egyben. Míg egy kortárs festményt, vagy szobrászművészeti alkotást csak az néz meg, aki aktívan részt vesz a művészet és önmaga közeledésében, elmegy a múzeumba, mert alá szeretné vetni magát különféle műalkotások hatásának, addig az építészet beköltözik a mindennapjainkba, akár szeretnénk, akár nem. Az építészet akarva-akaratlanul széles néptömegekhez is eljut, gondoljunk csak egy új kortárs középület arculatformáló hatására egy álmos vidéki kisvárosban, mindenki felkapja a fejét, ha valami látványos és újszerű épül a településen, és véleménye lesz róla,
1.ábra – Berlin, Olafur Eliasson Innen Stadt Aussen című kiállítása – a szerző tapasztalata szerint még az olyan nyitott szellemiségű, nagyvilági Berlinben is csak egy szűk réteg volt kíváncsi a világ egyik legjelentősebb kortárs művészének installációira, míg a múzeum szomszéd, Frida Kahlo alkotásait bemutató tárlatára tömött sorokban várakoztak
2.ábra – Nyírbátor, Bán Ferenc Kulturális Központja – a hagyományos kisvárosi utcaképbe szokatlan tömegformálással illeszkedő homlokzati kialakításról akarva-akaratlanul bizonyosan lesz mindenkinek véleménye, aki csak elhalad előtte – pusztán a műalkotás rendeltetése miatt, függetlenül attól, elnyeri-e az illető tetszését az épület
akár elismerő ez a nyilatkozat, akár akkor, ha a pokolra kívánja a tervezőt. A lényeg úgysem a kortárs művészet megszerettetése első látásra, hanem hogy minél több inger érje a széles csoportokat, hogy minél befogadóbbak, nyitottabbak, érdeklődőbbek legyenek a világ sokszínűsége iránt. Ha pedig az emberi környezet okos, funkcionálisan is korrekt, szép házakkal gyarapodik, akkor bizonyos átfutási idő eltelte után a művészet iránt csak passzívan érdeklődők is értékelni fogják erőfeszítésinket, mert a használhatóságból fakadó kedvező tapasztalat, a jó arányok mögött meghúzódó értelem, és nem csak a megszokás – dolgozni kezdenek a tudatalattinkban, és esetenként legyőzni képesek az első ódzkodásunkat az addig szokatlan látványtól, térélményektől.
2. Miért nem értik az építészeket?
Kezdjük az építészek számára kevésbé kellemetlen iránnyal, az értő közönség hiányának okaival.
2.1 Az oktatás szerepe
Sikk szidni manapság a közoktatást, nekirontani a pedagógusoknak, pedig keveset tud tenni az iskola azért, hogy használható tudással, széles látókörrel felvértezve hagyjuk ott az iskolapadot, ha egyszer már a közoktatás képzési rendszere, a tanított tárgyak struktúrája is több sebből vérzik. A művészeti és műszaki témakörökhöz tartozó tárgyak, tehát épp azok, amelyek az építészethez kapcsolódnak – az ún. „készségtárgyak”, rajz, ének, technika, illetve a fizika, a matematika, a kémia – kötelező óraszámát szisztematikusan kurtították az elmúlt évtizedekben . Az oktatás hatékonyságát nagymértékben aláássa, ha ugyanakkora tananyagon rohamléptékben, felületesen kell végigszaladni. Sem érdekességekre, kísérletezésre, kibontakozásra, sem az elmélyülésre nincs lehetőség . Ha nem hagyjuk az ifjúságot belenézni Pandóra szelencéjébe, ne csodálkozzunk azon, hogy kevésbé lesznek fogékonyak a műszaki tudományok, a művészetek, az építészet iránt, és mindenki bölcsész, jogász, meg közgazdász akar lenni, ha egyszer a folyamatos kapkodásban csak épp a lényeg, e tárgyak igazán szerethető szelete marad ki az életükből. Hiszen a közoktatás, a gimnázium feladata nem a polihisztorképzés, hanem éppen az, hogy minden irányban nyitott embereket képezzünk, akik bár döntsenek így vagy úgy lehető hivatásuk tekintetében, az érdeklődésük a világ minden területe – köztük a építészet – iránt életre szóló hozzáállás maradjon. Ezt a feladatát a közoktatás ma a fenti okok miatt nem képes betölteni.
2.2 A művelődés szerepe
Az építészet szerepe a művelődésben – igaz, épp az előbb említett okokból kifolyólag kialakult érdektelenség miatt is – méltatlanul periférikus helyre szorult. A művelődési intézmények program- és olvasnivaló-kínálata egyaránt alkalmatlan a már említett kulturális szakadék áthidalására. Az építészeti tematikájú kiállítások nagy része művészeti ihletésű, kizárólag a szakmának és a kulturális elitnek szól, a szélesebb közönség nemigen tud, így nem is nagyon akar velük mit kezdeni. Sajnos kevés – bár egyre több – a közönségbarát rendezvény, az olyan jellegű-tematikájú kiállítás építészetet népszerűsítő program, ami arról szól, hogy nézzük meg, mi fog épülni, esetleg a majdani felhasználók bevonásával hoznak jelképes értékű, de látványos döntéseket, amelyek a részvételi tervezést, így az építészet és a célközönség közelebb hozását erősíthetik.
Az építészet nemcsak testközelből, felépült épületeken keresztül lehet gondolatformáló hatású, hanem kiadványokon keresztül is, ez a terület is tele van kiaknázatlan lehetőségekkel. Hiszen az építészeti témájú könyvek, folyóiratok általában szép, igényes szerkesztettségű kiadványok, tele olyan fotókkal és ábrákkal, amelyeken a laikus szeme is meg-megakad. Mégis, közkönyvtáraink nagy részében a kortárs szerzők által írt könyvek alig találhatóak meg, a folyóirat-olvasókban csak elvétve találni építészeti témájú újságot, ha igen, akkor is a színes-szagos mediterrán és neobarokk villákat, családi házakat bemutató lapok vannak a polcokon, amiből még azt a téves következtetést is levonja a gyanútlan laikus olvasó, hogy ez lenne a mérce, amihez idomulni kellene. Nem kell messzire mennünk, hogy találjunk olyan, az építészet népszerűsítésére hivatott kultúrközpontot, szakkönyvtárat (például Architekturzentrum, Bécs) , amely mindenki számára hozzáférhető, közönségbarát, és imázsteremtő erejével sikeresen formálja az építészeti közgondolkodást.
2.3 A média szerepe
Mindannyian tapasztaljuk, hogy a média szerepe a széles tömegek gondolatainak alakításában milyen átütő erejű. Akárhogy is, a média üzeneteinek alakításában nem az építészetben kompetens személyek vannak fontos pozíciókban, hanem éppen hogy a művészetektől, de legfőképpen a műszaki tudományoktól távol álló emberek – bölcsészek, jogászok, közgazdászok. Ők pedig – és ezt sokszor tudatalattijuk sugallatára, nem szándékosan teszik, ne vonjuk őket ezért közvetlenül felelősségre – értelemszerűen magukból indulnak ki, mindegyikük kicsit a saját érdeklődése, értékrendje irányába tereli a dolgokat. Ez sok embernél hatványozottan jelenik meg, így a humán, a jogi és kereskedelmi tudományok lényegesen felülreprezentáltak a média által. Filmjeink, sorozataink értelmiségi hősei is döntő többségben e szakterületek valamelyikén tevékenykedik, mérnökszereplőt elvétve találunk, ha igen, akkor is a „legkevésbé kocka” figura, vagyis építész – mint például két napi rendszerességgel jelentkező sorozatunkban is, és akkor is eléggé sótlan alaknak, háta mögött megmosolygott realitáspártinak van elkönyvelve a forgatókönyvírók által .
A széles tömegek figyelmének középpontjába kerülő „példaképek” – színészek, médiaszemélyiségek – életében a képzőművészeti és műszaki témakörökhöz tartozó tárgyak szükséges, túlélendő rosszként szerepelnek. Szomorú látni folyton a legyintéseket, amivel elintézik botlásaikat, mondván: „én is ügyetlen voltam rajzból / én is megbuktam fizikából, na és?” Hogy folyton ezeket a olvassuk/halljuk megnyilvánulásokat, annak eredményeképpen ma Magyarországon ott tartunk, hogy lényegesen sokkal kevésbé kellemetlen megbukni ezekből a tárgyakból, mint mondjuk magyarból vagy történelemből. Ennek megfelelően a műszaki szakmák és a képzőművészetek presztízse is meglehetősen alulreprezentált, az a fajta érdeklődő csodálat, ami a laikusoktól várható lenne műszaki tudományok világa iránt, csak nagyon ritkán fogalmazódik meg .
3. Miért nem értik az építészek?
A kommunikációs csatorna másik oldalán az építész szakma felelőssége is felvetődik: vajon mi megteszünk-e mindent annak érdekében, hogy megértsük a körülöttünk lévő világ elvárásait szakterületünk irányában, és azért, hogy gondolataink közérthetőekké váljanak?
3.1 Az oktatás szerepe
Már-már legendásan büszkék vagyunk a műegyetemi építészoktatás sokszínűségére. Tény, hogy a rendelkezésre álló idő alatt, amennyire lehet, sokoldalú emberekként igyekeznek kiengedni bennünket az egyetemről, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennének esetenként komoly hiányosságok a képzésünkben. Az ilyen legégetőbb hiányosságok egyike a kommunikációs készségfejlesztés. Sajátos helyzet az, hogy sok hallgatótársunk esetében a komplex tervezés és a diplomatervezés izzasztó, embert próbáló folyamatában a legnagyobb félelmet, görcsöt a bizottság előtti szereplés jelenti, amikor pedig már minden elkészült, mégis a tervvédés sokunknál jutalomjáték helyett a kommunikációs gátlások okozta sokként jelentkezik. Egyszerűen nem tanuljuk meg, hogyan kell egy tervet bemutatni, a dizájnos prezentációnk mellett érthetően beszélni, a megfelelő stílusregisztert eltalálni.
Ami még sajátosabb helyzet, hogy ezt a szakmán belül ezt sokszor nincs is kitől eltanulni. Előadásra vállalkozó tanáraink jó része – tisztelet a kivételnek – bár valóban a területét legjobban ismerő szakemberek egyike, tudását hiányos retorikai képességei miatt csak részben tudja közérthetően tolmácsolni. A Műegyetemen műszaki tárgyakat oktató tanárok jelentős része soha nem tanulta, hogyan kell előadni, s mivel általában a vezető tárgyak az egykori legjobb tanulókból kerülnek ki, ritkán szembesültek a tananyag megértésének problémájával, emiatt is nagyon hiányzik belőlük a mások fejével gondolkodás képessége. Egészen másféle tehetség kell ahhoz, hogy pillanatok alatt átlássunk bonyolult dolgokat, és ahhoz, hogy egyszerű dolgokat is képesek legyünk érthetően elmagyarázni. Az építészhallgató eleinte még bosszankodik a gyakori érthetetlenségen, majd szép lassan mindenki hozzászokik, hogy ez a retorikai szint az elfogadható, így aztán az egész építésztársadalom megfertőződik azzal a tévhittel, hogy elégséges a kommunikációs képességeknek az a szintje, amivel ma rendelkezünk. Ezek után pedig ne csodálkozzunk, ha a laikus közönségnek nem tudjuk elmagyarázni az általuk néha amúgy is idegenkedéssel, fenntartással fogadott világmegváltó gondolatainkat, építészeti terveinket.
3.2 A művelődés szerepe
A saját szakterületre való beragadás, a „szakbarbár” viselkedés sajnos az építészekre is jellemző – igaz, talán kevésbé, mint a mérnökökre általában – és fontos oka lehet annak, hogy szakmánkon kívüliekkel nemigen tudjuk megértetni magunkat. Mi építészek, építészhallgatók – persze az állandósuló időhiány miatt is, de nem lehet mindent erre fogni – túlontúl kevés időt töltünk más művészeti ágak megismerésével. A képzőművészetek vagy a filmek még sokakat hoznak lázba, de például az szépirodalom sokunk látókörén kívül esik. Építészek, de legalábbis építészhallgatók jelentős része tölt el úgy éveket, hogy egyetlen irodalmi alkotást nem vesznek a kezükbe. Pedig a legfontosabb kommunikációs eszközünk – mivel mondandónkat, gondolatainkat a laikus közönség nem érti, nem értheti ki a terveinkből – még nekünk is a nyelv, és olyan nyelvi képességekre, stílus-érzékenységre, amely közelebb vihetne minket a szakmánkhoz nem értő közönséghez, pedig a sok olvasással lehetne leginkább szert tenni.
Nyűgnek érezzük sokszor az építészet humán határterületeivel való foglalkozást, a szociológia, a környezetpszichológia témaköréből – legalábbis fajlagosan – meglehetősen hiányosak az ismereteink. A célközönség, az emberek viselkedésének, lélektanának alapos ismerete nélkül pedig nem állíthatjuk biztosan azt, hogy a szükséges mértékben a helyükbe tudjuk képzelni magunkat, és valóban az igényeiknek megfelelő épületeket tudunk tervezni.
3.3 A média szerepe
Az építészet megjelenése a médiában messze nem arányos az életben betöltött pozíciójával. Ez az alulreprezentáltság azonban nem csak a médiát alakítók számunkra előnytelen szakmai összetételére vezethető vissza, hanem arra is, hogy az építész – talán alkatánál fogva is – kevesebb közszerepet vállal, kevesebb felelősséget a közélet alakítása iránt, mint amennyit a társadalomban elfoglalt szakmai presztízse joggal követelne tőle. Civil egyesületek, társadalmi szervezetek munkájában legfeljebb háttéremberként húzódik meg az építész, arculatalakító frontemberként csak nagyon ritkán. Így közvetett módon ez is hozzájárul ahhoz, hogy ritkább dózisokban találkozik a közélet iránt érdeklődő, tévénéző, újságolvasó ember építész-véleményekkel. Politikai szereplők között alig-alig találunk építészeket, s ha az országgyűlési képviselők között érthető is pl. a jogászok túlsúlya, a települések élén az urbanisták kis száma nehezen értelmezhető. Pedig pártállástól függetlenül elmondható, hogy az építész közszereplők, politikusok kiegyensúlyozottsága, megfontolt habitusa üdítő színfoltként jelenik meg a politikáról alkotott képben az attól elfordulók szemében is. Szakmai alkatukból is fakadó konszenzuskereső magatartásuk, visszafogott stílusuk a közvélemény számára hiteles személyként tünteti fel őket, így gyér számuk ellenére kulcsfontosságú szerephez jutnak az építész-gondolatok kifejezésében.
4. Kiútkeresés
Mint ahogy az egyes alfejezetekből látszik, a hazai építészeti kommunikáció sikerét mételyező tényezők rendkívül szerteágazóak és összetettek lehetnek, és a megoldás kulcsa bizony nem egy kézben összpontosul. Így valószínűsíthető, hogy csak több területen történő beavatkozással, szívós munkával lenne elérhető áttörés az építészet világának és a társadalom széles rétegeinek kapcsolatában. Hogy ez Magyarországon megvalósul-e a közeljövőben, vagy sem, annak a megjóslására nem vállalkozik ez a rövid dolgozat, de felhívja a figyelmet arra, hogy mint az élet annyi területe esetében, a tekintetünket a Nyugat felé fordítva, e feltételek egyszeri teljesülésével sokkal közvetetlenebb, harmonikusabb viszonyt láthatunk a társadalom és a művészet között, ami mindenképp követendő példaként szolgál a jövőnkre nézve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése