Az alkotóknak számtalan eszköz áll rendelkezésükre ahhoz, hogy kifejezzék mondanivalójukat, elérjék a kívánt hatást. Nincs ez másként egy film esetében sem. Ez a műfaj abból a szempontból is különleges, hogy a képzelet és a technika segítségével gyakorlatilag bármit képes elénk varázsolni. De nem mindig az a célravezető, ha felvonultatjuk az eszköztárunk minden elemét. Gyakran a kevesebb több lehet. A helyszín esetében a léptéket a végtelenségig lehet változtatni. A szereplőket végighajszolhatjuk a városon, a fél világon, egészen egy távoli univerzum pereméig. De mit tartogathat a másik véglet? Mennyire redukálható egy tér? Számos kérdés merül fel a témával kapcsolatban. Vajon mennyiben támogatja egy film sikerét – és itt siker alatt a mondanivaló eljuttatását értem – az, ha az alkotó minimálisra redukálja a helyszínül szolgáló teret? Milyen megoldások születhetnek erre, illetve mennyire lehet a végletekig elmenni? Az alábbi filmeken keresztül keresem a választ a fenti kérdésekre.
1. Terminál (The Terminal, S. Spielberg)
Bár ez a film zömében egy épületen belül zajlik, a például szolgáló művek közül véleményem szerint mégis ez a legnagyobb léptékű.
A New York-i repülőtér termináljában hónapokat kénytelen eltölteni egy Kelet-Európából érkezett férfi, aki az országának státusza miatt nem kap belépési engedélyt az Egyesült Államokba. Haza szintén nem mehet, így kénytelen a repülőtéren maradni. Utasból hirtelen helyivé válik. A helyzete kicsit sarkítva ugyan, de egy új városba költözéshez hasonló. Idegen környezetben, idegen emberek között kell boldogulnia.
Város a városban – ez jellemzi a nagy repülőtereket. Azzal, hogy hónapokon keresztül végigkísérjük Viktor életét, bepillantást nyerhetünk az itteni mikrotársadalom mindennapjaiba. Akadnak emberek, akik gyakorlatilag itt élik mindennapjaikat. A saját gyűjtésű nézőpont, az utasé mellett megismerjük a repterek között utazgatók, és az egy konkrét repülőtéren dolgozók meglátását is.
Kinek mit jelent egy terminál? Az utasoknak egy hely, ahol várakozhatnak. Megkívánják tőle, hogy meleg legyen, ki tudják tölteni a kényszerpihenő idejét evéssel, szórakozással, vásárlással. A stewardess életének szerves része, de csak egy általános szerepet tölt be: egy a millió állomásból, ahova rendszeresen, de ritkán visszatér. Futó ismeretségek, langyos kapcsolatok. A reptéri személyzet számára munkahely: a napi műszak lejárta után várja őket a családjuk, munka közben kialakulnak köztük szorosabb emberi kapcsolatok úgy, mint szerelem, barátság. Főhősünk speciális helyzetében sajátos módon ötvöződik a három nézőpont.
1. ábra Az arc nélküli tömeg
A szereplők életéből a film csak egy-egy fontos momentumot ragad ki, ami ide köti őket. A hely szerepe a történetben az, hogy általa a szokványostól eltérő környezetben vizsgálhatjuk az emberi kapcsolatokat, és egy kicsit elvonatkoztathatunk minden egyébtől. Kitartás, átverés, utálat, barátság, még a bürokrácia hajthatatlansága is megjelenik a felvonultatott képekben. Végül főhősünk számára is lezárul a kényszerpihenő és maga mögött hagyja a nyüzsgő épületet a maga kis világával együtt.
2. A fülke (Phone Booth, J. Schumacher)
A 2002-ben készült film helyszíne egy mozgalmas utca New York-ban. Nem a legjobb környék – árusok a szedett-vedett portékáikkal, hangos utcalányok, stricik baseball ütővel és egy fegyveres egy függöny mögött. Bár távoli képsorokkal indul – az űrből fél perc alatt egy telefon apró belsejébe kerülünk, végül a város utcáira –, az események középpontja egy teljesen átlagos utcai telefonfülke. A megérkezés néhány percét kivéve ebben, illetve a közvetlen környezetében történik minden, így a tér ezzel az utcával gyakorlatilag jobban leszűkül, mint az előző példában bemutatott repülőtéri terminállal.
A helyválasztás ebben a filmben az egyik szereplő eszköze: az ő szándékainak elérését hivatott támogatni. Felmerül a kérdés: vajon miért nem a saját otthonában kapja Stuart a hívást. Hiszen a kiszolgáltatottság érzését a férfi ott is beleplántálhatná áldozatába. A nyilvánosság azonban nagyon fontos a történet szempontjából: Stuartnak szembe kell néznie a bűneivel és azokkal, akikkel szemben elkövette őket. Ahhoz, hogy a megalázottság teljes legyen, közönségre van szükség. Ezt az utcán összegyűlt tömeg, a rendőrök, a híradósok biztosítják.
A telefonfülke és használói a gyilkos szemében a bűnt testesítik meg. Azok az emberek, akik nap mint nap megfordulnak benne a hazugságaikat, aljasságukat akarják elrejteni mások elől. Egyfajta álruhaként öltik magukra a nyilvános fülke nyújtotta biztonságot. Azzal, hogy ezen keresztül éri Stu-t a támadás, gyakorlatilag le is lepleződik. Ennek ellenére kezdetben mindent tagad, makacsul ragaszkodik a meséihez. Érdekes és nagyon tanulságos, ahogyan egyre alább és alább adja a színjáték fenntartását. Kezdetben azt hiszi, szórakoznak vele, majd pénzzel, olcsó ígéretekkel akarja megvásárolni a nyugalmát. Csak az első gyilkosság után válik számára nyilvánvalóvá, hogy a férfi a vonal túloldalán nem éri be kevesebbel, mint a teljes engedelmesség. A magabiztos fölényességtől eljut a megtört, kiszolgáltatott, a túlélésért bármire hajlandó megalázkodásig.
2. ábra Fölényességtől a kétségbeesésig
Azon túl, hogy nyilvánvalóan nagyon olcsó volt így a forgatási költség, (ahogy azt néhány kritikában megfogalmazták,) a cselekmény leszűkítése a fülkére, illetve az események felfűzése egy telefonbeszélgetésre bravúros megoldás. Lehetővé teszi, hogy valós időben követhessük nyomon a történéseket, ettől nagyon közelivé válnak: a hosszú másodpercek, amik azzal telnek, hogy Stu nem lehet biztos abban, hogy a telefonáló lő-e vagy sem, nekünk is ugyanolyan hosszúak és feszültséggel telik.
Ahhoz, hogy minden szükséges információ a birtokunkba kerüljön, nincs szükség a főszereplő mindennapjaiba belefolynunk. Az első néhány percben képet kapunk a személyiségéről, a továbbiak pedig kiderülnek a beszélgetésből. Ahogy a hívó a fejére olvassa vélt és valós bűneit, felhívja a két legfontosabb embert az életében, akiket megbántott, megtudjuk min alapszik az egész konfliktus.
Zavarba ejtő, hogy nem tudjuk eldönteni ki a történet pozitív és ki a negatív hőse. Bár a végére a mérleg nyelve Stuart oldalára billen, igazságérzetünk egy kicsit egyetért hívóval. Bár a módszereit nem érezzük magunkénak, áldozata megérdemli a lebukást.
3. 12 dühös ember (12 angry man, S. Lumet)
A regényen alapuló film egy megbeszélést mutat be, ami egy tárgyalásra összeállt esküdtszék tagjai között zajlik. Egy fiatal fiú gyilkosságban való bűnösségéről kell dönteniük. A történet azzal indul, hogy a bíró instrukciókkal látja el az esküdteket és felhívja a figyelmüket a döntésük súlyára: ha a bűnösség mellett voksolnak, azzal halálra ítélik a vádlottat. A részletekre a beszélgetésekből derül fény. A tárgyalóhelyiségben zajlik az események legnagyobb része, az esküdtek érveléséből tudhatjuk meg az előzményeket. Kezdetben egyetlen ember állítja, hogy nem biztos a fiú bűnösségében, bár minden bizonyíték ellene szól. Arra kéri társait, hogy a felelős döntés meghozatala érdekében szánjanak időt arra, hogy beszélgetnek az ügyről, mielőtt bűnösnek ítélik. Ez a történet alapkonfliktusa.
3. ábra Egy a tizenkettővel szemben
A tárgyalószoba legfontosabb szerepe az, hogy izolált környezetet teremt: a szükséges információk a résztvevők rendelkezésére állnak, a tárgyaláson találkoztak először, egymás nevét sem tudják. Nem számít, ki honnan jött, csak az érvek és az ellenérvek. A döntéshozatal közben senki nem zavarja, senki nem befolyásolja őket, magukra, illetve egymásra vannak utalva. Az, hogy a szoba falain túl nem folyunk bele az eseményekbe, segít abban, hogy az esküdtek szemszögét jobban megértsük.
A társaság nagyon vegyes, a párbeszédek során árnyaltabb képet kapunk az egyes személyiségekről. Mindenki más cél és gondolatok által vezérelve vesz részt az érvelésben. A számunkra kezdetben ismeretlen családi hátterük, származásuk, jellemük hatással van megnyilvánulásaikra és nézőpontjukra. Senki nem ismerte a másikat korábban és ismeretségük csak erre a szobára korlátozódik: amint elhagyják a helyiséget, mindenki visszatér a saját életébe. Ezt a felállást pusztán két esküdt töri meg azzal, hogy bemutatkozik egymásnak, miután elhagyták a bíróságot – a tárgyalóteremi nyitójelenettel ez zárja keretbe az alkotást.
Ez a jelentéktelen tárgyaló sok ember sorsáról szóló vitának volt már tanúja. A szereplők utalnak is erre: ha ők nem hoznak döntést, megteszik mások. Amennyire fontossá válik az itt jelenlévőknek, hogy milyen sorsot szánnak a vádlottnak, annyira érezhető, hogy valójában ők csak egy társaság a sok közül, a fiú élete egy a sok élet közül, ami bekerült a rendszerbe, bekerült ebbe a szobába.
4. Retúr (Palásthy György)
"Figyelmeztetés ez a történet: hetven év felett, nyugdíjasként legfeljebb a MÁV gondol az emberre - például ingyen utazási lehetőséget ad neki. A filmbeli öt vagány ki is használja: este beszállnak egy jó messzire szaladó személybe és reggel - újra Pesten - kiszállnak belőle. Nem mindegyikük hajléktalan, de ha már olyan jól összejöttek, legalább elütik az időt - traccspartival, életük történetének elmesélésével. Az, hogy egyszer csak vége lett, hogy másodrendű állampolgárok lettek, még rendben is lenne, csak hát folyton figyelmeztetik őket, örüljenek, hogy élnek, élvezzék a békés, nyugdíjas életet és főképp ne ugráljanak" (Almási 1997:6)
Hatalmas épület, köztér, egy szoba, s most egy újabb megközelítés: egy vasúti kocsi egyetlen fülkéje. A cselekmény is minimális, még az öngyilkossággal együtt is. De éppen ez a lényeg. Azzal, hogy a rendező nem mutatja be nekünk a témát a maga valójában, arra kényszerít bennünket, hogy használjuk a fantáziánkat. Minden emberben más képek jelennek meg a párbeszédek nyomán. Előtűnnek belőlünk emlékek, személyes tapasztalatok. Nap mint nap látunk hajléktalanokat az utcán. Eszünkbe jutnak szüleink, nagyszüleink és felmerül bennünk a kérdés: ők is így éreznek? Mi is úgy viselkedünk az idősebb generációval, ahogyan azt a film lefesti? Végül mindannyian így végezzük?
4. ábra Útitársak
A helyszínnek különös jelentősége van. A MÁV szó hallatán mindenkit ugyanaz a hangulat keríti hatalmába. Jól ismerjük, tisztában vagyunk a körülményekkel, mindannyian utaztunk már az ütött-kopott vonatokon. Az érzelmi tölteten túl társadalmilag is pozícionálja a szereplőket már a történet elején. A nyugdíjasoknak szóló utazási kedvezménnyel a vasúti társaság akaratlanul is az utolsó lehetőséget kínálja azok számára, akiknek nincs pénze, vagy éppen egyedül maradtak a világban. Sajátos kis közösség alakul ki a kocsiban olyan emberekből, akiket az életkorukból adódóan ez a kedvezmény köt össze. Rögtön meg is találják a közös hangot: nosztalgiáznak, megosztják egymással kellemes és kellemetlen emlékeiket, öt különböző emberi sorsot tárnak fel előttünk. A kép nem túl pozitív.
5. Amelia (Edouard Lock)
A már bemutatott példáktól eltérően teljesen más kategóriába tartozik az Amelia című alkotás. Egy táncfilmről van szó, amely a Dance Camera West Film Festival-ra készült 2002-ben. Az azonos című balettet ugyanebben az évben mutattak be Prágában.
„Az előadók gyakran párokban táncolnak, azonban ezek páratlan párosok, akik egymást megütve, földre dobva harcolnak, a szenvedély bármilyen kinyilvánított vagy akár rejtett nyoma nélkül.
A lépések mindig dühöngőek, nincs egyetlen nyugodt pillanat sem.” (Patrizia Vallone 2002:6. Az eredeti, angol nyelvű szöveget lásd a Felhasznált szakirodalomnál.)
A cikk szerzője a balett római bemutatása után írta a fenti sorokat, melyek remekül megragadják a filmre is jellemző hangulatot.
„A ma férfijának és nőjének portréja korunk egyik leginnovatívabb művészének szemén keresztül tárul elénk. Edouard Lock továbbra is a tánc határait feszegeti, amikor az emberi gesztusokat a sebesség, a szélsőségek és a koreográfiai, zenei és filmes szálak hibátlan szövésének lélegzetvételnyi összjátékán keresztül fedezi fel.” (Dance Camera West, 2006:11. Az eredeti, angol nyelvű szöveget lásd a Felhasznált szakirodalomnál.)
A La La La Human Steps nevű kanadai társulat előadásában nézhetjük meg a darabot. A nyolc táncos különböző felállásokban mutatja be performanszát, amelynek dinamizmusával, lendületességével – és helyenként agresszivitásával éles kontrasztot képez a tér, amelyben táncolnak.
A felvétel kedvéért épített óriási fa doboz homogén felülete nem vonja el a figyelmet a táncosok mozdulatairól. A lekerekített vízszintes élek és a megfelelő világítás megbolygatja érzékeinket és felborítja az észlelhető világról alkotott képünket. A tér elveszíti léptékét és valóságos arányait. A kameraállásoknak köszönhetően a külső világ megszűnik létezni, nincs nyílás, a tér határai a fa doboz felületéig tartanak – ami néha végtelen távolságúnak tetszik. A függőleges élek és a fény-árnyék játékok segítségével komponált képek önmagukban is esztétikai értéket hordoznak.
5. ábra Kompozíció
A redukció ebben a filmben nem a helyszín méreteiben jelentkezik, hiszen a lépték nélküliség itt koncepcionális elem. Egyes jelenetekben a táncosok a fehér semmi közepén mozognak. Nincsenek külső vonatkozások, előzmények, a táncosok a végtelen térben való játékukkal teremtik meg a hangulatot és adják át a rendező érzéseit és gondolatait.
Összefoglalás
A fenti példákból kiderül, hogy az, hogy egy film egyetlen helyszínen játszódik, már önmagában a megszokottól eltérő helyzetet teremt. Mindegyik esetben a párbeszédekből bontakoztak ki az előzmények, a körülmények és egy erős szűrőn keresztül jutott el hozzánk: az egyes szereplők nézőpontja határozta meg a képet.
Az, hogy ezen túl mennyire és hogyan szűkíti le egyre jobban az alkotó a teret, nagyban függ attól, hogy mit akar kifejezni. Bizonyítást nyert, hogy lehet úgy izgalmas, vagy akár elgondolkodtató, de semmiképpen sem unalmas filmet készíteni, hogy szereplőink nem mozdulnak el az elején definiált térből. Rendelkezhet a hely jelentéstöbblettel, megteremtheti a megfelelő körülményeket, vagy hordozhat esztétikai értéket. A lényeg, hogy ne önkényes döntés határozza meg, mindig a mondanivalót szolgálja.
Felhasznált szakirodalom:
Almási Miklós (1997. szeptember 25.) Lenullázott kupé
Patrizia Vallone (2002. október 26.) Amelia (http://balett-dance.com)
Az eredeti szöveg:
„The performers often dance in couples, but these couples are mismatched: they fight, they hit and throw each other on the ground, there’s no trace of any passion whatsoever, not even a hidden one. The steps are always frantic, there’s never a relaxed moment.”
Dance Camera West Film Festival DVD ajánló (2006) Amelia
Az eredeti szöveg:
„A portrait of today’s man and woman seen through the eyes of one of the most innovative artists of our time. Edouard Lock continues to push the limits of dance by exploring human gesture through a breathtaking interplay of speed and extremes and the flawless weaving of choreographic, musical and cinematic strands.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése