A Dark City főszereplője egy egyszerű ember – korunk hőse – , aki menekülni próbál egy borzalmas helyről, de nem találja a kiutat. A város polgárai csak eszközök egy kísérletben, melyben idegen lények döntenek a sorsukról. Mindehhez a címadó Dark City, a sötét város adja a díszletet, amely egyszerre otthona és börtöne is lakóinak.
A film sci-fi, egy elképzelt valóságot mutat be egy távoli világban. A felvázolt képben, a cselekmény hátterében azonban jól felismerhető a kortárs nem-építészek viszonyulása a legutóbbi idők építészetéhez.
Amikor az ember először építeni kezdett, azt azért tette, hogy létrehozzon egy helyet, ami csak az övé, egy olyan teret, ahol biztonságban érzi magát, ami megvédi a külső kegyetlen, veszélyes világtól. Eltelt néhány tízezer év, és a ma embere ott tart, hogy undorodik a saját városaitól, szabadulni próbál a maga építette világból, és kínzó vágyat érez visszatérni abba az érintetlen környezetbe, amelyből egykor elindult. Hogyan jutottunk el idáig?
1. Nyitókép
Csillagos égbolt, végtelen űr tejútszerű galaxisokkal. A kép hirtelen beszűkül: hatalmas, égbeszökő tornyok és közeiket sűrűn behálózó, zsúfolt felüljárók közé zuhanva egy sötét, barátságtalan város mélyén találjuk magunkat. Egy bizarr külsejű ember az órájára néz, mely eléri az éjfélt, majd megáll.
A főcím szusszanásnyi szünete után máris egy koszos, ócska, sötét fürdőszobában járunk. A fürdőkád mocskos vizéből egy épp felébredő meztelen férfit látunk kiemelkedni. Látszik rajta, hogy fogalma sincs arról, mit keres itt, sem arról, hogyan került ide. Szemében a meglepettség és a félelem mellett a kíváncsiság szikrája is felvillan. Az első gondolat, ami eszembe jut: ez az ember nem illik ide.
2. Kerettörténet
A Dark City egy talán nem különösebben izgalmas, viszont annál érdekesebb sci-fi, mely komoly kérdéseket feszeget, és véleményem szerint az építészek számára is szolgál néhány tanulsággal. Ahhoz azonban, hogy mindezt megértsük, legalább néhány mondatban fel kell vázolnunk a film főbb vonalait.
Dark City valahol a világűrben kering, egy önmagában lebegő, környezetéből kiszakított városként. Az egész egy kihalófélben lévő idegen faj kísérlete: ők hozták ide az embereket (nem tudni, honnan vagy hogyan, de ez talán nem is fontos), hogy őket irányított módon tanulmányozva megfejtsék az emberi lélek működésének titkát, amitől fajuk megmenekülését várják. Ennek érdekében a várost folyamatosan formálják, alakítják, az emberek között pedig cserélgetik emlékeiket. A mit sem sejtő, valódi emlékeiktől megfosztott emberek pedig ebben a komor világban próbálnak helytállni és boldogulni, amíg egyikük fel nem lázad.
3. Szereplők és szerepek
3.1 A város polgárai
Dark City lakosai hétköznapi emberek. Az igazi múltjukról nem tudunk meg semmit, mint ahogy ők sem ismerik saját múltjukat. Épp olyanok, mint a XXI. század rohanó világának tömegembere: rohannak, teszik a dolgukat.
Elgondolkodtató leképezései a mai átlagembernek: annyira belefeledkeznek a mindennapi teendőikbe, hogy maguktól sosem vennék észre, hogy valami nem stimmel körülöttük. Olyan – számunkra – nyilvánvaló dolgot sem vesznek észre, hogy a világukban egyszerűen sosincs nappal. Ilyen az emberi természet: elfogadjuk a körülöttünk lévő világot olyannak, amilyennek megismertük, és nem kételkedünk abban, hogy ez a valóság. Ez persze minden emberre igaz, csak épp jelen esetben szereplőink tévednek: életük hazugságra épül, és mindaz, amiért küzdenek, s ezzel együtt egész életük csak egy kísérlet része.
Kezdetben pontosan úgy viselkednek, ahogy az idegenek várják tőlük: a rájuk kiosztott környezet és emlékek hatására elfogadják sorsukat. Messziről nézve arctalan emberek csupán, akik elszenvedik a rájuk erőltetett világot. Egy-egy embert egy adott pillanatban kiemelve mégis azt tapasztaljuk, hogy a legkisebb gondolatébresztő, kizökkentő ingerre egyéniségként kezdenek viselkedni és gondolkodni. Ezt, az egyéniség diadalát a kényszerű középszerűség felett több karakterben is felfedezhetjük.
3.1.1 Az ész
Frank Bumstead nyomozó a film kezdetén ugyanolyan szerepjátékos, mint a többiek: kiváló detektívként mindig figyel a legapróbb részletekre is, és minden idegszálával arra koncentrál, hogy a gyilkost kézre kerítse. Egy fásult, munkamániás profi.
Azonban miután találkozik John Murdockkal, és rádöbben, hogy valójában semmi sincs rendben, kezd kiesni a szerepéből. Feladja addigi életét és céljait, cserébe az igazságért.
3.1.2 A nő
Emma Murdock, John Murdock felesége, a gyönyörű bárénekesnő az igazi, vérbeli nő megtestesítője. Az érzelmeire hallgat, és a szerelme vezeti el a megoldáshoz. Hisz a férjének akkor is, amikor az észérvek és a logika alapján menekülnie kellene. Jelzésértékű a filmben, hogy Emma a film végén elveszti személyazonosságát és emlékeit. Ennek ellenére megint ugyanabba a férfiba szeret bele. Ez is azt látszik igazolni, hogy a belülről fakadó érzelmek sokkal fontosabbak és erősebbek, mint a ránk aggatott személyiség.
3.2 A gondolkodók
A városban találunk olyanokat is, akik a maguk erejéből is képesek szembeszállni a hamis valósággal. Kivételes akaraterejükkel felülemelkednek a rájuk erőltetett hazugságokon, és lendületükkel a többieket is magukkal rántják.
3.2.1 A tudós
Dr. Daniel P. Schreber egy csodabogár, az emberi lélek és tudat szakértője. Az összekötő kapocs az emberek és az idegenek között: eszköz az idegenek kezében, akinek a segítségével a többieket irányítják. Ő az egyetlen, aki – szolgálataiért cserébe – a kezdetektől ismeri a titkot, azonban a múltról ő sem tud semmit. Mint a tudomány embereiből oly gyakran, hiányzik belőle a bátorság ahhoz, hogy nyíltan szembeszálljon az idegenekkel, végül mégis kulcsszerepet vállal legyőzésükben.
3.2.2 Az őrült
Eddie Walenski, volt nyomozó. Legalábbis utolsó életében az volt. Elég erős ahhoz, hogy öntudatra ébredjen, de ahhoz már túl gyenge, hogy szembe tudjon szállni az idegenekkel. Nem tudja feldolgozni azt, amire rájött, de legalább önmaga számára megtalálja a kiutat: a metró elé ugorva kivonja magát a kísérletből.
3.2.3 A hős
John Murdock, akinek a gyilkos szerepét szánták a színjáték legújabb felvonásában, de ő nem volt hajlandó beletörődni sorsába. Ő az igazi gondolkodó ember. Kezdettől fogva elutasítja az idegenek elnyomó akaratát, és bár először össze van zavarodva, lassan kitisztul számára a kép. Végül ő lesz a kivétel, aki egyedül is képes szembeszállni a ráerőltetett világgal.
2. ábra: A nő
3.3 Az idegenek
Ezek a sápadt képű, beesett szemű, magas, vézna, ráncos, kopasz alakok kifejezetten visszataszító figuráknak tűnnek. A látszat azonban megint csal: ez csak egy felvett forma részükről, nyilván az emberek könnyebb megismerhetőségének az eszköze, mely egyben jelzi, hogy valóban próbálnak azonosulni velük. Valójában kicsi, rovarszerű, nyálkás lényekről van szó, akik testi valójukban igencsak sebezhetőek, ellenben telekinetikus képességeikkel uralmuk alá hajtották és ellenőrzésük alá vonták a várost. Sőt, ők teremtették, és teremtik is újra minden éjjel: éjfélkor, amikor az emberek mély álomba zuhannak, előjönnek a föld alól, és puszta gondolataikkal épületeket emelnek a semmiből vagy épp rombolnak szét, új utcákat alkotnak, saját kényük-kedvük szerint formálják a világukat. Azt a világot, amelyben ők abszolút kívülállók: nem vegyülnek az emberekkel. Csak akkor jönnek elő, ha mindenki alszik. Ha a szükség úgy hozza, hogy mégis az ébrenlétük alatt kell menniük valahová, mindenkit elaltatnak, aki az útjukba kerül, és a sötétbe burkolózva, vagy épp a föld felett lebegve közlekednek. Az emberekkel ellentétben nincsenek saját gondolataik és érzéseik: kollektív tudattal rendelkeznek.
Ők ennek a világnak az építészei.
5. ábra: Az idegenek
4. Helyszínek és jelképek
4.1 A város
A városnak a filmben nincs neve, sőt, az utcák is betűkkel vannak jelölve. Reklámok, márkanevek nincsenek, a feliratok és egyéb jelzések kizárólag tájékoztató jellegűek. Ez is erősíti a mindent körülölelő személytelenséget. Leginkább a ’20-as, ’30-as évek amerikai nagyvárosaira emlékeztet, de azért mégsem egészen olyan. Az embert túlhaladó léptékével az Art deco, illetve az európai diktatúrák birodalmi építészetének monumentalizmusát idézi. Mindenfelé csak falakat, sikátorokat és lépcsőket látunk; a természetnek nincs helye ebben a világban. Bár szerkezetében a mai amerikai vagy nyugat-európai nagyvárosoktól nem sokban különbözik, az örök sötétség, a szűkös utcák, és a vaskos épületek kissé groteszk formálása, elhanyagolt állapota miatt egy rémálomszerű kép rajzolódik ki előttünk, ha erre a városra nézünk.
4.2 A föld mélyén
Ez az idegenek világa. Itt nemcsak a sötétség örök, de minden természetesség eltűnt: rideg, súlyos gépek dolgoznak a föld alatt, melyek segítségével az idegenek irányítják a felszín feletti világot. Az állandóan derengő, hideg kékes fény és a mindenfelé ki-kiszögellő torzószerű fém alkatrészek jól jellemzik, mennyire nem emberi ez a hely. Az emberek nem is teszik be ide a lábukat, kivéve a doktort, és azokat, akiket ők lehurcolnak magukkal.
4.3 A metró
Bár csak rövid időre tűnik fel a filmen, több szempontból is speciális hely. Egyrészt ez az egyetlen föld alatti terület, ahol az emberek is járnak. Másrészt szimbóluma az ember túlbuzgó és túlságosan mohó ténykedésének, amellyel önmagát dönti nyomorba. Aki metróval utazik, az önként lemond a felszín változatosságának látványáról és a friss levegőről. Helyette bebújik a föld alá, egy koszos, sötét, levegőtlen lyukba, ahol fekete falakat bámulva utazik, miközben kellemetlen alakok tömege a zsíros szerelvényajtóhoz passzírozza. Önként lemond a szabad döntés jogáról is: míg a felszínen arra megy, amerre akar, a föld alatt kénytelen igazodni a metróvonalak és állomások kötöttségeihez. Mégis szinte mindenki a metrót választja, akármennyire gyűlöli is, mert az a legegyszerűbb és a leggyorsabb.
4.4 A víz
Ebben a lehangoló világban különleges szerep jut a víznek. Mint a doktortól megtudjuk, az idegenek félnek tőle, így a víz közelsége menedéket nyújthat előlük. Ezért tölti a doktor is szabadidejének nagy részét a fürdőben. Emma pedig a folyóparton szeret üldögélni: ott, ahol először találkozott szerelmével, és ahová olyan szép emlékek kötik. Van a víznek egy olyan szerepe, amellyel mindenkiben valami kedves emléket idéz fel. A víz az élet alapja, és e változékony, játékos közeg éppen azt a természetességet csempészi be a városba, ami oly nagyon hiányzik belőle.
Ennek a hiánynak a megtestesítője Shell Beach. Egy szinte épített környezet nélküli, idilli világ. Homokos tengerpart halványkék égbolttal, szikrázó napsütéssel és a gyönyörűen hullámzó óceánnal. Dark City összes lakójának kedves gyermekkori emlékei fűződnek hozzá. Azonban ezek az emlékek nem igaziak: Shell Beach nem több, mint egy képeslap, egy reklámtábla és egy kifakult falragasz, amelyek az áhított tengerpart helyett a szörnyű valóság felismeréséhez vezetik el hősünket. Egészen addig, amíg minden erejét összeszedve az emlékekből meg nem teremti azt a valóságban is. Ezzel el is jutunk a film végére: az időközben előbukkant nap szikrázó sugaraitól hunyorogva Shell Beachen találjuk magunkat, és a komor várost a hátunk mögött hagyva nincs más dolgunk, mint hogy gyönyörködjünk a végtelen óceán látványában.
6. ábra: Shell Beach egy képeslapon
5. Fordítás
A film azon túl, hogy – mint minden valamire való, tartalmas sci-fi – komoly társadalmi kritikát és elemzéseket tartalmaz, sajátos világából adódóan érzésem szerint számunkra, építészek számára külön tanulságokat tartogat. Sok olyan sci-firől tudunk, ahol az építészeti környezet komoly szerepet játszik az emberek életében, vagy épp a cselekmény alakulásában. Olyat azonban én legalábbis keveset tudnék mondani, ahol az építészek ilyen komoly hangsúllyal szerepelnek.
Ezt persze csak mi nézők érzékeljük: Dark City lakosainak többsége valószínűleg mit sem tud a föld alatt tevékenykedő-bújkáló idegenekről. Csak az általuk teremtett világot érzékelik: azt a világot, amelyben élniük kell, de amelyet egyáltalán nem éreznek magukénak. Az örökös sötétség nyomasztóan hat mindenkire. Az épületek túl nagyok, és túl sűrűn állnak. Az ember léptékét veszti ebben az óriás világban. Minden olyan mesterkélt, természetellenes. Az épületek hatalmas gépek segítségével nőnek ki a földből, amikor mindenki alszik. Az építészeti környezet alakítása komoly hatással van az emberek életére, nekik viszont semmi beleszólásuk nincs az épületek formálásába. A fejük felett döntenek a sorsukról, miközben ők öntudatlanul hevernek valahol. Az idegenek tőlük várják problémájuk megoldását, és minden erejükkel azon igyekeznek, hogy megfejtsék az emberek titkait, de mindezt úgy, hogy közben kínosan elkerülik őket. Nem igazán sikerült megértenem: ehelyett a hatalmas felhajtás helyett miért nem kérdeznek inkább? Nem lenne sokkal egyszerűbb?
A sci-fikről azt mondják, legtöbbször a saját világunkat (illetve a rendező által megélt világot) képezik le, bizonyos részletek elferdítésével vagy eltúlzásával. Ezek között is a film noirok, a darkos érzetű filmek általában meglévő társadalmi, gazdasági vagy erkölcsi problémákat nagyítanak fel vagy vetítenek a jövőbe. Ha ez jelen esetben is így van, a Dark City képében nem nehéz felismerni a XX-XXI. század dinamikusan növekvő metropoliszát, amely utolérte és túllépte az embert, aki megalkotta. Az emberek, mintha tényleg kiszakították volna őket valahonnan, elfelejtették múltjukat, sőt, már nem is érdekli őket, honnan jöttek. A mának élnek, a mindennapos gondjaik pedig úgy lefoglalják őket, hogy mire oda jutnának, hogy valamilyen magasabb célokról gondolkodjanak, már a kimerültségtől mély álomba merülve hevernek ágyaikban.
Az előző század közepén-végén az építészet is átkerült abba a tárgykörbe, amit az emberek nem éreznek magukénak, és amivel már nem is foglalkoznak. Ez persze kis hazánkra különösen igaz, de, még ha kisebb léptékben is, világszerte tapasztalható. A filmben szereplő jelek könnyen lefordíthatóak a mi világunkra: az új anyagok és formák megjelenésével, az építészet forradalmasításával a laikusok, akik ebben a forradalmasító folyamatban nem vettek részt, éppen azt a folytonosságot vesztették el, ami az építészetet a múltjukkal és az emlékeikkel, és azokon keresztül magukkal is összekötötte. A kézművesség, a természetesség kiveszett az építészetből – legalábbis a nagyvárosokéból –, és a gépiesítés nagyfokú terjedésével lassan tényleg olyan, mintha a földből nőnének ki az épületek. Az ember nem gép, és ezzel a gépiesített építészettel nem tud, vagy talán csak nem akar mit kezdeni. Miközben jobb híján elfogadják azt, ami körülöttük van, állandóan a kertvárosokba, falvakba kívánkoznak, és azokról az érintetlen helyekről álmodoznak, ott tudnak kikapcsolódni és boldogok lenni, ahonnan az ember eredetileg elindult.
Már csak egy felismernivaló maradt: ha a Dark City világa a mi világunk, akkor a kopaszok – a sunyin vigyorgó vagy épp bárgyú képű, egészségtelen, fonnyadt arcú, fakó bőrű, görbe hátú, árnyékban megbúvó, hatalmas kollektív tudattal rendelkező, de egyéni, eredeti ötleteknek híján lévő, magukat felsőbbrendűnek képzelő, a többi, primitív embert lenéző, sorsukról nélkülük döntő furcsa, visszataszító teremtmények – bizony mi vagyunk: a jelen és a jövő építészei. Persze valójában nem ilyenek vagyunk, ezt tudjuk jól; ezek szerint mégis van, aki ilyennek lát minket. Vajon jól van ez így?
6. Konklúzió?
A helyzet persze korántsem ilyen drámai. Mint korábban jeleztem, többek között erre is jók a sci-fik: a felismert problémák felnagyításával felhívják azokra a figyelmet. Természetesen nem állítom, hogy a Dark City az építészek bírálatának eltökélt szándékával készült, de az én számomra legalábbis sok más mellett a fentiek is kiolvashatóak voltak a filmből. Az idegenek a záró jelenetben – legalábbis vélhetően – mind elpusztulnak, így számukra nincs happy end. Az viszont elgondolkodtató, hogy John Murdock, aki átveszi a helyüket, mit tesz újdonsült képessége birtokában. Nem rombolja le a várost, amit az idegenek építettek. Nem építi újjá, és nem kezdi el teljesen átalakítani saját kénye-kedve szerint. Meghagyja azt a várost, ami ha a maga módján is, de működött, és csak néhány dolgon változtat: megteremti a Napot és a vizet, amik az ember éltető elemei, és létrehozza Shell Beachet, ami reményt ad, és valamivel élhetőbbé teszi ezt a várost.
Talán nem is rossz ötlet.
Felhasznált források
www.imdb.com
www.wikipedia.org
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése