Ha egy új városba kerülünk, ahol még sosem jártunk azelőtt, és elkezdjük a várost felfedezni sok kép alakul ki a bennünk, melyek helyszínekhez és történetkehez kötődnek. A sok kép egysége alkotja bennünk a város arcát. Ennek az arcnak a főbb vonásait, mi építészek alakítjuk, mely nagy felelősséget von maga után. A városban élő emberek, ahogy a város hangulatát adják, úgy ennek az arcnak is életet adnak. Beszélni kezd hozzánk, mosolyog vagy akár ránk kacsint. Természetesen e két tényezőn kívül még sorolhatnák fel párat, melyek a város összképét befolyásolják (pl.: történelem, éghajlat, gazdasági helyzet, stb.) de ezeket már az előző kettő alárendeltjeinek tekinthetjük. Vajon meg lehet e rajzolni, be lehet e mutatni egy város teljes arcát. Egy ilyen különös próbálkozás eredményeként született a Párizs, szeretlek! című film, mely egy 18 kisfilmből álló nagyfilm.
1. Párizs, szeretlek!
1. kép – Történetek Párizsból
Ez a film arra tesz egy próbát, hogy bemutassa a várost különböző történeteken keresztül. Természetesen a 18 kisfilm között vannak, melyek teljesen az adott történetre fókuszálnak, és az adott kerületből kevesebbet kap a néző. De valahogy a történetek révén is kialakul bennünk egy kép, mely néha inkább szociológiailag jellemzi a várost. Mivel mindegyik kisfilm egy külön alkotás, különálló történet, így a filmet végignézve intenzív hatás ér minket. Amikor épp csak lecsapódik bennünk az adott film lényege, már kezdődik a következő, mely egy új kerületbe, új szituációba repít minket. Így a film végignézése olyan, mint egy intenzív városnézés, amikor próbálunk belesűríteni egy napba minden látnivalót, melynek sokszor nincs sok értelme, mert a látnivalók felére nem fogunk emlékezni, csak a fotók alapján. Talán egy picit igaz lehet ez erre a filmre is. De mint ahogy egy városnézés végére, úgy a film végére is mindenki el tudja dönteni, mi fogta meg leginkább a városban, vagy egyáltalán szereti Párizst, vagy nem.
A film legelején az ébredő Párizs képeit kis felvillanó képkockák követik, mely azt az érzést kelti bennünk, mintha felülről tekintenénk a városra és hirtelen egy képzeletbeli nagyítóval bizonyos városrészek aktuális eseményeibe nyerhetünk betekintést. Természetesen nem maradhat ki ebből a fajta „felsorolásból” a város jelképe: az Eiffel torony, vagy a Notre-Dame, a Sacré Coeur vagy a Szajna folyó. Majd, mint amikor kilépünk egy idegen város utcájára és a beszélgetésekből egy-egy szót elcsípünk („Találkoztunk már valahol? Te hol laksz?”, „Mindent, amit reggel a Louvre-ban mondtam, igaz volt.”, „Gusztustalan? Van szépség ezen a helyen is.”, „Franciául is beszélhetnél velem, ha már Párizsban vagy.”) kialakul bennünk az érzés: Igen, Párizsban vagyok!
2. Kerületek–Emlékek:
2. kép – Párizs arca
2.1 18 – Montmartre
A Montmartre Párizsnak egy dombja, mely a város központjától 4 km-re van. A külvárosi jelleget főként a kisfilm elején érezhetjük. Mintha a filmek sorrendjénél ügyeltek volna arra, hogy közvetlenül a város központjába ne érkezzünk meg, hanem egy külvárosi sétával indítsuk sétánkat. Szűk, lankás utcák, nehéz parkolási lehetőségek. „Egy szabad hely sincs. A helyzet kezd tragikus lenni.” A rövid történet alapján is érezhetjük, hogy ez a városrész a kicsit különc személyeket vonzza, hisz itt élt például Monet, Dalí vagy Picasso is. Talán a kisvárosias jelleg, a falusias házak most is Párizs egy elkülönálló részét alkotják, ahol akár ezt a mondatot is hallhatjuk: „Egyedül vagyok.” ami azért Párizsban nem általános. Persze ez a rész pont ezt a felvetést oldja meg. De közben azt is megtudhatjuk, hogy nem csak a környezet a kisvárosias, hanem a benne élők is egy közösséget alkotnak, akiknek külön jelrendszerük is kialakult, akik még akkor is mosolyognak, ha elküldik a másikat, vagy akik segítenek az elájult asszonynak, kicsit falusias módon.
2.2 5 – Szajna part
Mint ahogy a Szajna folyó átjárja Franciaország fővárosát, úgy ezt a részt átjárja a természetes szépség, mely oly fontos a művészek inspirációjának egyik fővárosában. A másik jellemzője ennek a résznek a kultúrák keveredése, mely azt eredményezi, hogy mindenkinek meg van ebben a városban a saját helye, ahol Zarka is „Franciaországról akar írni, az Ő Franciaországáról.”
2.3 4 – Le Marais
A Le Marais terület régebben Párizs egy előkelőbb kerülete volt, mára művészvilág, galériák egyik központjává vált. A történet végig egy műhelyben játszódik, kivéve az utolsó pár másodpercet. Ez az egyetlen hely, azonban pont a környék lényegét ragadja meg. Az utóbbi időben megnövekedett melegek közössége is ezen környéken csoportosul, ami szintén egyértelműen helyet kap ebben a történetben.
2.4 1 – Tuileries
Egy érdekes ponthoz érkeztünk. Egy használati utasításokkal teletűzdelt rész, mely egy metrómegállóban játszódik. Mégis ha elég figyelmesek vagyunk, rájöhetünk, hogy ennek a megállónak köze van a Louvre-hoz. „Veszélyes szemkontaktust létesíteni Párizsban”, olvasható a Lonely Planetben. Láthatóan a főhősünk könyvekkel ugyan felkészült párizsi útjára, de ez ide nem elég. Párizs több, mint csak a Louvre, hisz „Párizs a szerelmesek városa”. A történet végén olyan érzésünk van, hogy ha a többi ember előtt még meg is lettünk alázva, Mona Lisa még akkor is Ránk mosolyog.
2.5 16 – Loin du 16e
Ez a történet is igen megfogó, de kevésbé koncentrál a helyszínre. Azt viszont sejthetjük a hosszú hajnali tömegközlekedéssel történő utazásból, hogy nem épp Párizs központjáról van szó. Egy igen finom szociológiai kérdéskört vet azonban fel az érdekes élethelyzet. Ezzel párhuzamosan átérezhetjük, hogy a hajnali utazás még Párizsban sem kellemes, és még a szerelem is teljesen ki lett zárva ebből a történetből.
2.6 13 – Porte de Choisy
Ennél a résznél kicsit megpihenünk, hisz városépítészeti szempontból a lényeg röviden megfogalmazható: Párizs „én így szeretlek”.
2.7 12 – Bastille
A Bastille nagy történelmi jelentőségéhez képest számomra meglepő a történet gyenge helyszínhez kapcsolódása, hisz szinte bárhol játszódhatna ez a rész. Az egyedüli kapcsolódás az elején felvillantott júliusi emlékoszlop a térrel. Ez olyan, mint amikor egy épületet meglátunk és egészében nagyon jónak mondható, mégis semmi kötődése nincs a helyszínhez. Ennél a filmnél is ez az érzése lesz a nézőnek. A nagyfilm egészéhez keveset tesz az alkotó, a szerelmi vonatkozást leszámítva. A történet viszont önmagában nagyon megfogó.
2.8 2 - Place des Victoires
A győzelmek teréhez kötődő történet is inkább egy bensőséges, magába forduló személy története és foldódása. Mégis szerepet kap benne építészet, még ha nem is teljesen a konkrét helyszín ennek a mozgatóereje. Amíg saját kis világunkba menekülünk, addig nehéz megtalálunk a megoldást problémáinkra. Ha viszont ebből ki merünk mozdulni, merünk hinni és bízni, támaszkodni a közre, könnyebb lesz. Itt kerül hit az arcra.
2.9 7 - Eiffel torony
Mint ahogy az Eiffel torony az, ami a legtöbb embernek eszébe jut Párizsról, úgy ez a rész, az ami a nézők többségének Párizst jelenti. Számomra pedig ez a legépítészesebb, ha lehet ilyet mondani. A hajnali ébredező Párizs képei már ismerősek számunkra, ilyenkor talán a város minden része hasonló arcát mutatja. Ébredezik a város, megtöltik az emberek élettel. Párizs jelképe ennek a történetnek a centruma, e körül zajlanak az események. Ha kellően el tudunk vonatkoztatni a konkrét történettől, ami az ismerős „Párizs a szerelem városa” már-már közhelyen alapszik, akkor némi többlet tartalommal élvezhetjük az újabb 6 percet. Ahogy a pantomim elképesztő képzelőerejével építi fel minden nap maga körül a világot, egy egészen más dimenzióba kerül a város. A képzelet és, ezáltal az építészet kellően tud párosulni egy teljesen steril, fehér szobában, ahova mindent oda képzelnünk. Amikor már kezdünk belelendülni, hogy használjuk a képzelőerőnket, kapunk egy pofont a filmtől. Kilépve a szobából rájövünk, hogy az előző képkockák egy hatalmas épület kis sötét lyukában játszódtak. Az emberek azonban nem vevők manapság a képzeletre. Meg kell találni azt a közeget, ahol érvényesülni tudunk saját fantáziánkkal. Ezzel egy kis kritikát is kapnak a franciák. A börtönjelentben domborodik ki a két világ közötti ellentét. De Párizs arcába a képzelet is bele van rejtve.
2.10 17 – Monceau Park
3.kép – 17.kerület
Egy érdekes részhez érkeztünk. A történet végkimenetele picit sejthető, de azért mégsem teljesen. Ez a pici bizonytalanság jót tesz a kisfilm egészének. Ugyanakkor ebben a részben kapjuk a legkézenfekvőbb megoldását az adott rész környezetének bemutatására. Leszállva a buszról elindulunk a szereplőkkel együtt a végcélig. Az utcán végigsétálva, lineáris vezetéssel egy utcaképet kapunk filmes változatban. És a „Franciául is beszélhetnél, ha már Párizsban vagy.” talán egy kis kiszólást is jelent nekünk nézőknek is.
2.11 3 - Quartier des enfants rouges
A párizsi éjszakai élet és a magányosság szülte rászedhetőség mintapéldája ez a rész. Ezzel együtt a művészek által élt világba nyerhetünk pár képkocka elejéig betekintést.
2.12 19 – Place des Fêtes
Valakinek egyetlen hely jelenti az egész várost, ez adódhat abból, hogy a személy nem vágyik többre vagy ezt az illető társadalmi helyzete okozza. Ebben a kisfilmben az utóbbira látunk példát. Egy fekte férfinak, aki egy mélygarázsban tölti napjai nagy részét, a város felszíne alatt, megtetszik egy lány. De ez a hirtelen fellobbant szerelem olyan nagy hatással van a férfira, hogy próbál a felszínre törni. Hirtelen feje fölé magasodnak a hatalmas épületek, majd a lány keresésének tragikus következményei lesznek. Egy fiú banda beleköt a férfiba, majd megszúrják. Az egész eseménysorozatban megláthatjuk az főhős saját történetét, melyben megtalálja célját, de azt csak halálával együtt éri el. Még ha mindent kockára is tesz, akkor se tud túllépni saját korlátain. Ezzel párhuzamosan egy szociológiai jellemzést is kapunk az adott környékről, mely kicsit túloz ugyan, de az biztos, hogy nem ez Párizs legbarátságosabb része.
„Óvatosnak kell lenni, az ilyen helyeken. Lagos biztonságosabb.”
Pár dallam eléneklésével a férfi, megidézi hazáját, egy egészen más világot, mellyel bennünk is egyszerre lesz jelen Európa és Afrika.
2.13 9 – Pigalle
Ezt a környéket, ahogy a kisfilmet is könnyen leírhatjuk pár szóval: Moulin Rouge, erotika, bárok, alkohol, éjszakai élet, sztriptíz, zene, izgalom. Tehát az arc éjszaka is él, csak nem mindenki tud róla.
2.14 8 - Madlen templom
Ez a városrész bemutatás talán a leginkább öncélú. Sokat nem tudunk meg a környékről, mégis különleges élményt nyújt. Olyan, mintha éjszaka egyedül sétálnánk a kihalt Madlen templom környékén és közben egy rémisztő történeten gondolkodnánk, hogy mi történhet velünk Párizsban az éjszaka közepén. De mint minden más városban, itt is látunk újságpapírokat repkedni, éjszakai fényeket és persze vámpírokat, akik, mivel Párizsban vagyunk szerelembe esnek. Tehát ha az épített környezet félelmet és sötétséget is sugall éjszaka, Párizs akkor is csak Párizs marad, a benne élőknek köszönhetően.
2.15 20 – Père, La Chaise temető
Ez a történet, egy érdekes építészeti környezetben játszódik, egy temetőben. Ez aztán tényleg nem az a helyszín, amit könnyen lehet szerelemhez kötni. Persze itt sikerül. Ez az egyik olyan helyszín, melyhez építészeknek ritkán van közük. A rideg környezetre mégis a keleti városrész lakói nagyon büszkék, ezt jeleníti meg Frances, a női szereplő, akit megérint a hely szelleme:
„- Annyira szép.
- Csak egy csomó sír.”
Elhangzik ugyanakkor egy érdekes mondat:
„Soha ne vedd komolyan, amit egy múzeumban mondanak.”
Mely egy egész kérdéssort vet fel bennünk: Vannak terek, melyek az emberekből bizonyos viselkedést váltanak ki? Melyek ezek a terek? De a válasz elég egyszerű, főképp, hogy ezen egy olyan kisfilm nézése közben gondolkodunk el, mely egy temetőben játszódik, mely talán a legjobb példa az ilyen típusú terekre. Tehát ezzel túl is léphetünk ezen a kérdéskörön, és indulhatunk tovább, ahogy a film végén a szerelmes pár is elindul a közös élet útján a temető kapuin kilépve.
2.16 10 - Faubourg Saint Denis
4.kép – 10.kerület
Talán ez az egyik legjobban sikerült rész, melyben mind az esemény elmesélése, mind a kerület bemutatása egyformán jól sikerül. Mivel a Thomas már régóta Párizsban él, Francine pedig csak most költözik át Bostonból, így kicsit átélhetjük milyen, amikor egy francia megmutatja saját hazáját. A nagyon kitalált előadásmóddal nem csak a két szereplő egymásra találását, kapcsolatuk alakulásának a lüktetését érezzük át, hanem magának a városnak a ritmusát is. Érdekes, hogy az épített városi környezetről felvillanó képeket nehéz bármilyen más módon megmutatni, viszont magának a város arcának rengeteg ábrázolási módja van. Ebben az esetben a ritmusra támaszkodunk. „Tudok egy rövidebb utat” belső udvaron át a Konzervatóriumba, macskakő, lépcsőház, bárok, erkély, utca, metrómegálló, diadalív, tömegközlekedés. „Múlt az idő ok nélkül. Bosztonból átköltöztél Párizsba. Egy kis lakásba, a Saint-Denis utcába. Megmutattam a környéket, a bárokat, az iskolámat...Nevettünk. Te sírtál. Úsztunk... Néha okkal, néha ok nélkül kiabáltál. Igen néha okkal… Együtt nevettünk. Te kiabáltál néha okkal, néha ok nélkül. Telt-múlt az idő.” És valahogy az idő múlásával egy nagyon érzékeny és szép részét láthatjuk meg Párizs arcának.
2.17 6 - Latin negyed
Ismét egy kicsit önkényes rész következik, azonban a szereposztásnak, a párbeszédek nagyon jó megfogalmazásának köszönhetően mégis érezhetjük a Latin negyedre jellemző tudományosságot, a Sorbonne közelségét.
2.18 14. kerület
5.kép – Párizs is szeret
A film hajnali képpel nyit. Párizs jelentheti valakinek élete álmát, mint ahogy Carole-nak jelentette. „Ha egy nap lenne pénzem, itt is élhetnék.” Ez a történet nem csak Párizsról szól, ez az ember önmagára találásáról is szól, ahogy valaki egy idegen városba beleszeret, és érzi, hogy az a bizonyos arc is rá mosolyog. Tehát mégis teljesen Párizsról szól. Szerintem leginkább a rész utolsó pár mondata tudja összefoglalni, azt az érzést, amikor ez a rácsodálkozás megtörténik:
„Történt valami, valami nehezen leírható. Ahogy itt ültem és egyedül egy idegen országban, távol a munkámtól és az ismerőseimtől, egy érzés jött belém. Olyan volt, mintha emlékeznék valamire, amit soha nem ismertem, vagy amire mindig is vártam, de nem tudtam mire. Talán ez olyan dolog volt, hogy valamit elfelejtettem, vagy ami mindig is hiányzott az életemből. Amit most mondhatok, hogy egyszerre éreztem öröm és szomorúság. De nem sok szomorúság, mert élőnek éreztem magam. Ez volt a pillanat, amikor elkezdtem szeretni Párizst és a pillanat, amikor éreztem Párizs is szeret.”
3. Szálak összefonódása
Úgy tűnik tehát Párizs arcának az építészeten és a benne élőkön kívül a szerelem ad életet. A filmben felsorakoztatott kisfilmek alapján kirajzolódik előttünk a város arca, ahogy a 20 kerület egy egész várost alkot, mely maga Párizs. Természetesen a kerületek nem ilyen éles módon válnak el egymástól, mint ahogy a filmeknek van eleje és vége (még ha a városképekkel próbálják is összekötni azokat). De a film rendezői erre is gondoltak, hisz a film végén bizonyos szálak összefonódnak, a szereplők összefutnak, ahogy az általában előfordul az életben. Az egész filmről, és Párizsról is elmondható ugyanaz, hogy nem szabad túlzottan rákészülni. Ha valaki először megy Párizsba és valami hihetetlen élményre számít, ahol mindenki rögtön szerelmes lesz, akkor csalódás fogja érni. Viszont ha csak lazán, az új dolgokra nyitottan indulunk neki, hagyva, hogy meglepjen minket a város (ahogy Carole hagyta a 14. kerületből) remek élményben lesz részünk. Persze ugyanez igaz a Párizs, szeretlek! című film megnézésére is.
Felhasznált szakirodalom
jepe (2008.04.29.)Párizs, szeretlek! – Skeccsfilm, imádunk! in: http://cspv.hu/
Kolozsi László (2010.10.12.) Tévéajánló ma estére in: http://filmvilag.blog.hu/
Fórum – Párizs, szeretlek! – Vélemények in: www.filmkatalogus.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése