Dolgozatom témája a szocreál építészet és A tanú című film összevetése. A témát azért választottam, mert Magyar építészettörténetből ehhez a korszakhoz érkeztünk, és úgy éreztem az óra keretein kívül is foglalkozni szeretnék vele. A szocializmus máig érezteti hatását a társadalomban, hiszen a közelmúltban volt. Persze nem tudhatom, hogy milyen lehetett akkor az élet csak elmondások, leírások alapján. A tanú című film számomra érzékletesen átadja az akkori miliőt, egy ember történetén keresztül fejezi ki azt, hogy mi zajlott a társadalomban, a politikában. Ugyanakkor jobban belegondolva arról is pontos képet ad, hogy mi történt az építészetben. Azokat a vonásokat kerestem a filmben, amelyek párhuzamba állíthatók az építészeti eseményekkel. És meglepően sok dolgot találtam.
1. a szocreálról
A harmincas évek közepéig hivatalosan elismert volt a kései historizálás Magyarországon, majd a negyvenes évek elejétől külföldi hatásra teret foglalt a modern és állami támogatást is kapott. 1945, a háború befejezése új lehetőségeket nyitott meg az építészek előtt. A lerombolt épületállományú országot újjá kellett építeni. A rendszerváltás következtében lecserélődött az építészeti elit - demokratikus beállítottságú és a modern mozgalom iránt elkötelezett építészek kerültek vezető pozícióba. A modern építészet normává emelkedett. Programnyilatkozat született Az építészet háború utáni feladatai Magyarországon címmel. Ebben a “tisztán szakszempontoktól vezérelt építészeti munka” mellett foglaltak állást, mely egy "boldogabb és emberibb új élet" megvalósításának záloga, de e szakszerűség kibontakozására "csak egy haladottabb társadalmi és gazdasági rendben kerülhet sor”. Tehát a tervezők jobban tudták a társadalomnál, hogy annak mire van szüksége. Breuer Marcell, a kor neves építésze szerint a modern építészetbe semmi beleszólása nincs a politikának. Azonban kérdésessé vált, hogy meddig fogadja el a modern építészet ilyen mértékű önállósodását a társadalom és a politika.
1948-ban, a fordulat évében a munkáspárt egypártrendszert vezetett be, amely megváltoztatta az építészek létfeltételeit. Az államosított tervezőirodákat a minisztériumból irányították. Ezzel párhuzamosan megjelent az igény az építészet politikai függetlenségének a feladására. Az építésznek ideológiailag azonosulnia kellett a dolgozók társadalmával, "le kell 'ereszkednie' abból a képzelt magasságból, melyet egyénieskedésből az alkotási szabadság hamis felfogásából rakott magának, és bele kell illeszkednie őszintén a dolgozók társadalmába" - írta Major Máté az Új Építészet című folyóiratban. "Fordulatnak kell bekövetkeznie építészetünkben - jelentős fordulatnak." (Perényi Imre: Építészetünk útja, 1949). A politika végleg befészkelte magát a művészet és az építészet dolgai közé. A népi demokráciának látványos, erőt sugárzó, de mégis olcsó, mennyiségében produktív építészetre volt szüksége. Az építészet milyensége politikai és ideológiai kérdés, a követendő példa pedig a Szovjetunió historizáló-monumentális építészete lett.
A munkásosztály összetartását szimbolizáló, monumentális architektúrát követeltek meg.
Adottak voltak formai és kompozíciós megoldások, amelyekkel előre kiszámított hatás volt elérhető: szimmetria, kontraszt, méretfelfokozás, kiemelt hangsúlyok, ritmus stb. Az építészek segítséget kaptak a szocialista tartalom formai megjelenítéséhez egy Sztálin-díjas szovjet építésztől, aki véleményt mondott a tervekről és az épületekről.
1. ábra:Dunai Vasmű, ,Sztálinváros,1951 2. ábra: Kultúrház, Tolna, 1950-1952
3. ábra: Pártház, Sztálinváros,1951
A szocreál szónak általában pejoratív kicsengése van, lenézés vegyül bele. Számomra ugyanakkor értékes dolgokat hozott. Csongrád, ahol lakok ebben az időszakban sokat fejlődött, számos közintézmény épült (uszoda, orvosi rendelő-„SZTK”, mozi). Ezekhez az épületekhez sok emlékem kötődik, és inkább csak így utólag, a korszak megismerésével nézek rájuk bíráló szemmel. De tény, hogy ebben az időszakban a városlakókat ellátó intézményi rendszer kiépítése nagyon felgyorsult, és azóta sem jött létre ilyen rövid idő alatt ennyi intézmény.
4,5 .ábra: Fürdő, Csongrád
2. a filmről
Bacsó Péter szatírája, A tanú egy kultuszfilm. A rákosista rezsimnek állít görbe tükröt. A legismertebb, legnézettebb hazai filmek közé tartozik.
A film története 1949-ben játszódik. Egy évvel korábban vezették be szovjet mintára az egypártrendszert, mely lehetővé tette a nemzetgazdaság átalakítását. A modell a sztálini hadikommunizmus volt, központi tervgazdálkodással és erőltetett ütemű iparosítással, s ez mindenfajta magántulajdon teljes kisajátítását feltételezte. A politika balratolódásával megváltozott a társadalom általános fogalma is, s előbb a dolgozók társadalma, majd szocialista társadalom lett belőle. Heves propaganda-hadjárat indult az ellenséggé vált nyugati világ értékrendje és kultúrája ellen.
A film főszereplője Pelikán József hithű kommunista, aki végigharcolta elvbarátaival a vészterhes éveket. Most, győzelmük után, a személyi kultusz idején, gátőrként is elkötelezett munkát végez.
Nyugodt életéből azonban kirángatják, és a párt eszközévé válik. Szükségük van megbízható, régi kommunistákra a társadalmi posztokon, és a koncepciós perekben. Pelikán habár „ideológiailag nem elég képzett”, elég naivnak tűnik ahhoz, hogy felhasználható legyen bábként. Ebben azonban tévednek.
Bacsó Péter 1969-ben rendezte a filmet. Elkészülte után azonnal betiltották. 10 évig „dobozban pihent”, és annak eltelte után 1979-ben is csak azért mutathatták be, mert külföldön a Betiltott filmek Fesztiváljára készültek. A Tinódi moziban a bemutató, az első vetítés időpontja: 1979. június 6.
A főszereplők: Bacsó Péter, Kállai Ferenc és Őze Lajos. Rajtuk kívül a rendező kiváló, de kevésbé ismert színészekkel és amatőr szereplőkkel dolgozott.
A kommunista hatalom '69-ben még nem volt elég érett a szatirikus hangvételre. Az ország akkori vezetői közül ugyanis sokan érintettek voltak a koncepciós perekben. Bacsó ráadásul nem kitalált jellemekkel és történetekkel állt elő, hanem valós esetekkel és felismerhető személyekkel. (Rákosinak például tényleg a Csárdáskirálynő volt a kedvenc operettje, és tényleg mozgósított munkaerőt a Győr megyei narancstermesztés ügyében.) A tanúban pont ez a megdöbbentő: az egy szálra felfűzött, nagyjában-egészében megtörtént eseményekből valami egészen morbid, embertelen világ képe bontakozik ki előttünk.
A filmben elhangzó mondatokból nem egy szállóigévé vált. Ezek közül talán „a nemzetközi helyzet fokozódik”, „az élet nem habostorta” vagy a „Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mienk.” a leghíresebbek. A film hatása máig maradandó, poénjai ma is érthetőek.
3. azonos vonások a film története és az építészet között
A film cselekménye abban az időszakban indul, amikor létrehozták az Állami Építéstudományi és Tervező Intézetet, ami a tervezők számára a magántervezés végét jelentette. A kezdő jelenetben Pelikán még nyugodtan csónakázik a Duna vízén, azzal a tudattal, hogy ő elméletben párthű. Mindent meg is tesz ennek bizonygatására, még a kutyájára is rászól, hogy ne vizelje le a rendszert dicsőítő feliratot. Az építészek is még az alkotói szabadság nyugodt vizén „eveztek”, és szerintük a modern építészet szociális elhívatottsága éppen megfelelt a baloldali rendszernek. Azonban a pártnak kevés volt a passzív elköteleződés, neki ennél konkrétabb megnyilatkozás kellett a párthűség igazolására.
Pelikán annak ellenére, hogy elkötelezett elvtárs kénytelen áthágni a szabályokat, és „megcsorbítani” a társadalmat. Kénytelen feketén levágni Dezsőt, a disznót, hogy enni adhasson a családjának. Egy régi barátja és harcostársa, Dániel Zoltán véletlenül lebuktatja, ezért börtönben köt ki. Dániel, aki korábban illegális kommunista jelenleg már miniszter kijelenti, hogy a párthű elvtársakra százszorosan is vonatkozik a törvény, ami morbid kijelentés azok után, hogy illegálisan horgászott a Dunában.
A két rendőr egy „komoly, névtelen, géppel írt feljelentés” alapján viszi el Pelikánt. Jól érzékelhető annak abszurditása, hogy a legártatlanabb kisemberben látják a rendszer ellenségét.
Nemcsak a gazdaságban kellett leszorítani a költségeket és erőltetett ütemben növelni a termelést. 1949-ben az építészetben is kikötötték minisztertanácsi utasításra, hogy csökkenteni kell a kiadásokat. Kerülni kell az egyénieskedést, felesleges fényűzést és a dolgozó társadalom igényeit kell kiszolgálni. Az építészet hátráltatta a gazdasági fejlődést, mivel nem termelő beruházás. Például a lakásépítésben is a tervszerű gyártást, típustervek alapján történő tervezést akarták bevezetni. A tervteljesítés kötelezettsége az átlagos lakásméret csökkenéséhez vezetett, és nemcsak a lakásméret csökkent (50 m2 alá), hanem a lakások komfortfokozata is: egyes lakástípusok már csak szoba-konyhásak voltak, fürdőszoba nélkül. A filmben a Pelikán családjának készülő ház is fokozott tempóban épül, azonban sem ablaka, sem ajtaja. Tehát látszik, hogy a párt a nép, a társadalom jólétét hirdette elsődleges céljának, de büntetett azért, ha valaki élelemhez próbált jutni és az emberek megfelelő komfortja sem érdekelte.
Dániel Zoltán hangulatjelentésekből értesül arról, hogy az emberek milyen jól érzik magukat azon a környéken. Az építészetben is hasonló módszerekkel akarták bebizonyítani, hogy az emberek milyen elégedettek az új épületekkel. Az építészeket megbízta a párt, hogy készítsenek közvélemény-kutatást a lakók között, azonban ha nem a politikailag elvárt választ kapták, akkor azt nem vették figyelembe. Hiszen a párt jobban tudta, hogy mi a közízlés, az embereknek minek kell örülnie. A kezdeményezésnek viszonylag hamar vége szakadt, mivel a használókat láthatólag kevéssé érdekelte az épületek külső megjelenése, annál inkább a lakhatóság, a kivitelezési hiányosságok és a takarékosság miatti kis méretek, elmaradt funkciók.
De a gátőr nem maradt sokáig a börtönben, magyarázat nélkül hazaküldték. Ugyanis rájött a vezetőség, hogy nekik éppen ilyen együgyű, hűséges emberre van szükségük, akit felhasználhatnak céljaikra. Hogy mindig kéznél legyen mindenféle vezető pozíciókba helyezték, és ha valami tévedést követett el azt csak pillanatnyi félresiklásnak ítélték azon az úton, amely ahhoz vezetett, hogy megfelelően hatalmuk alá vonhassák. Pelikán megpróbálta felkeresni Dánielt, miután a börtönből kiengedtek, de addigra már nem ő volt a miniszter, sőt azt sem tudták megmondani jelenleg ki. Ezek a gyors váltások, zűrzavar és következetlenség nemcsak a politikában, de az építészetben is jellemző volt. Az adott időszakhoz éppen megfelelő stílus és megfelelő emberek kerültek előnybe. Az építészeket is próbálta a rendszer a helyes irányba terelni, hogy megvalósítsák, amit a párt elvárt tőlük. Kitűzték célul, hogy olyan építészetet kell teremteni, "amely érthető kortársaink számára, ami a mai generáció forradalmi jellemét örökíti meg, a kort dicsőíti, a dolgozó népet derűvel, boldogsággal tölti el és új győzelemre hív és vezet." (Perényi Imre).
De arra nem adtak pontos mintát, hogy ezt milyen formában valósítsák meg a tervezők. Így aztán a kritikákból derült ki, hogy éppen elégedettek voltak-e az adott épülettel, vagy sem és olykor rámutattak formalista vonásaikra. Az sem volt jó, ha az építészek a funkcionalitást túlhangsúlyozták, az sem, ha a formák nem feleltek meg az épület rendeltetésének. Tehát jól csinálni szinte lehetetlen volt. De ahogy Pelikánnál, a megkérdőjelezhető elemeket itt is sokszor megbocsátható félresiklásnak értelmezték. Például az Erzsébet téri buszpályaudvart is megvédték: „Ha abszolút mértékkel lehetne mérni, annak a mértékével, hogy mit szeretnénk, akkor az épület rossz, de hogy ha azt az épületet más nálunk vele egyidőben épült épületekkel veted össze, találsz benne komoly szaktudást és művészi igyekezetet, művészekét, akik természetesen még botladoznak, munkáik tele vannak félreértésekkel, hibákkal, de mégis becsületes meggyőződéssel keresik a helyes utat." ( Preisich Gábor, Építés-Építészet, 1950/1). Pelikán is úgy próbálta megtervezni a „Magyar szellem vasútját”, hogy az a rendszert, Bástya elvtársat dicsőítse, de itt a vezér túlzott szereplési vágya balul ütött ki, mert saját magától is halálra rémült. De például a vidámpark elnevezéssel kivívta az elismerést, hiszen így visszavághattak „az angol imperialista világbirodalomnak”, aki „röhög a markában”. Az egy szem narancsért is szinte kitüntetik, mert legalább a látszata megvan, hogy a rendszer hatékony („legyen magyar narancs és lett magyar narancs”).
6. ábra: buszpályaudvar, Budapest, Erzsébet tér, 1949
Virág elvtárs, aki a gátőrt „szárnya alá veszi”és a helyes irányba terelgeti a rendszer megszállottja. Számomra hasonló Major Mátéhoz, aki a kor építészetének jelentős elméleti alakja és a politikus építészet elkötelezettje volt. Ő a tervezőket próbálta irányítani a helyes útra. Virág személyiségében magában hordozza a kor jellemző hozzáállását. Kedvenc mondása, hogy a "nemzetközi helyzet egyre fokozódik", ezért állandó éberségre van szükség, folyamatosan újabb ellenségeket kellett kiötölni. Miután Rákosi Mátyás és társai leszámoltak a Horthy-fasisztákkal, a papokkal és a kulákokkal, azok az elvtársak kerültek sorra, akik (mint kiderült) valójában nem is voltak elvtársak, hanem csak annak adták ki magukat, hogy így árthassanak a dolgozó népnek. Ez az üldözési mániája jelentkezik abban a jelenetben, amikor lehordja a felszolgálót, akinek (térden alul érő) kurta szoknyája van: „hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának”.
Az új épületek is mind gyanúsak voltak, mivel a negyvenes évek végétől már hevesen támadták a modern stílust. Hagyományellenességgel, érthetetlenséggel vádolták. Megvizsgálták minden részletükben, hogy nem jelennek-e meg „imperialista vadhajtások”, formalista elemek. Előírták, hogy szakítani kell a nyugati építészettel, és 1951 tavaszán bejelentették, hogy tartalmában szocialista, formájában nemzeti építészet a minta. A szocialista realista építészet követelményeihez alkalmazkodni akaró-kényszerülő építészek számára a legnehezebb feladat az építészeti hagyományok felhasználása volt.
Virág elvtárs is végig jelezte, hogy „fogunk kérni magától valamit”, és amikor eljött az ideje ki is derült, hogy a hamis tanúzást várják el Pelikántól barátjának koncepciós perén. Az építészektől is azt várták, hogy fordítsanak hátat saját elveiknek. Nem volt könnyű elfogadtatni velük az új elveket, de sikerült. Végül felvállalták a fordulat programját. Pelikánnak sem akaródzott a hamis tanúzás, naivitása ellenére érzékelte, hogy ez nem helyes. De aztán szép szóval, fenyegetéssel, zsarolással sikerült rábeszélni, hogy a közérdek ezt kívánja és „félre kell tennünk egyéni sérelmeinket”. Az építészek számára azzal indokolták a történeti stílus felhasználásának helyességét, hogy a klasszicizmus össznépi, realista stílus, az embert tekinti léptéknek. Az építészek fokozatosan meggyőzték magukat a követendő irány helyességéről.
Elméleti összeállítások készültek a tervezőknek, amelyek az hangzottak memorizálását szolgálták, a mértékadó személyek kulcsmondatait ismételték. A koronatanú számára is készült egy kész vallomás, amelyet egyre ismételgetve szinte már el is hitte Pelikán, hogy igaz. Az építészeknek cselekvési terv készült, amely tartalmazta a párt útmutatásait a szocialista-realista építőművészet megvalósításához. Arra is volt kész „cselekvési terv”, hogy hogyan faragjanak Pelikánból tökéletes tanút. Az öltözködésével, beszédtechnikájával külön szakemberek foglalkoztak, hogy semmi hiba ne csúszhasson be a tárgyaláson. Az épületeket és az embereket is be akarták skatulyázni adott szerepekbe. Pelikánból a dolgozó nép tipizált gyermekét akartak faragni.
Az építészeknek meg volt szabva hogyan tervezzenek, és a kritikusok keze is meg volt kötve. A filmben az ítélet már a tárgyalás előtt elkészült, a bíró nem is akarja felfogni, hogy Pelikán tagadja az előre megírt vallomását.
Példaadó épületeket azonban még nem tudott a párt mutatni a magyar gyakorlatból, csak szovjet mintákra hivatkoztak. A politikai iránymutatás pedig homályos volt, mert úgy szólt, hogy követni kell a klasszicizmust, de nem másolni. Virág elvtárs is logikátlan utasítást ad Pelikánnak: „az a gyanús, aki nem gyanús”. A bizonytalanság a kötelező épületkritikákban is megmutatkozott. Például egy klasszicizáló lakóház arányait, reprezentatív formanyelvét dicsérik, ugyanakkor elismerik, hogy a külső megjelenést a funkcionális tartalom megsínylette. Vagyis „kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mienk.”
7. ábra: Lakóház, Budapest VI. Délibáb utca, 1953
Az ötvenes évek magyarországi építészetét a "szocreál" évtizedeként szokás emlegetni, pedig a szocialista realizmus időszakának szocreál stílusa alig öt évig tartott. Az ötéves kitérő után a gyakorlat váltott, nem volt megtorpanás, az építkezés ment tovább. 1954-ben már azt kifogásolták, ha az épület nem kötődött a jelenhez. Változtak az idők. Fontossá vált az építészet műszaki-technikai oldalának a fejlesztése és "hogy ne csak a magyar klasszicizmusra, hanem egy szélesebb bázisra történjen a támaszkodás" (Tabéry Iván )
Nagy Imre kormányának 1953 júliusi megalakulása után 1954 a politikai enyhülés éve volt. Mikor Pelikán szabadult, belecsöppent egy új világba, ahol már megváltoztak a viszonyok, és ő csak kóvályog a számára hirtelen változástól. A börtönben eltöltött évek alatt minden megváltozott, és elkezdődtek a puha diktatúra évei. A kegyvesztett Virág elvtárs hatalma már semmivé lett.
A szocialista ideológia (az eszme) teremtett magának egy építészeti stílust, mert az épületeknek is demonstrálniuk kellett nagyságát. Azonban egy épülettel nehéz közvetíteni egy konkrét mondanivalót. Ha valaki meglát egy historizáló épületet nem valószínű, hogy a szocializmus társadalmának nagyságát látja benne. Egy filmmel azonban közvetve és közvetlenül is át lehet adni mondanivalót, sok eszköz áll a rendező rendelkezésére. Például a fanyar, döcögős zene A tanúban már elmond valamit az időszakról. A beszúrt narráció kommentárjai, idézetei pedig nagyon találóak. Marx szavai az utolsó idézetben pozitív hozzáállásra bíztatnak:
„Miért halad így a történelem?
Hogy az emberiség derűsen
váljék meg a múltjától.”
Ahhoz, hogy a korszakot jobban megértsem nekem sokat segített a film.
Felhasznált szakirodalom:
Sisa József és Dora Wiebenson: Magyarország építészetének története, Vince kiadó, Budapest, 1998
Szendrői Jenő: Magyar építészet 1945-70, Corvina kiadó, 1972
Simon Mariann: „Az építészeti tudás maradéktalan és független érvényesülése…” Elmélet és gyakorlat 1945-1948. Architectura Hungariae Vol. I. 3. (1999) http://arch.eptort.bme.hu/kortars3.html
Simon Mariann: „Fordulatnak kell bekövetkeznie építészetünkben – jelentős fordulatnak.” Elmélet és gyakorlat 1949-1951. Architectura Hungariae Vol. I. 4. (1999) http://arch.eptort.bme.hu/kortars4.html
Simon Mariann: „Megteremteni elméletünk és gyakorlatunk egységét…” Elmélet és gyakorlat 1952-1956. Architectura Hungariae Vol. II. 2. (2000) http://arch.eptort.bme.hu/kortars6.html
http://est.hu/cikk/25105/a_tanu
http://magyar.film.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=35156&catid=9&Itemid=11
http://hu.wikipedia.org/wiki/A_tanú
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése