A történelem folyamán az építészetet mindig alkotó, teremtő mesterségként ítélték meg. A különböző kultúrák fejlődésében az építészet töltötte be a legfontosabb szerepet, a hatalom, a kulturális fejlődés kifejezőeszközévé vált. Ennek megfelelően az építész státusza volt talán a legjobban megbecsült minden más hivatás képviselői közül. Mennyiben változtat a digitális média ezen a nézőponton? Vajon a mai haladó korban ugyanolyan fontos és megbecsült mesterségről van szó? A filmekben fellelhető építészeti alkotások tudnak üzenetet közvetíteni? Írásomban megpróbálom a témát minél szélesebb spektrumban, minél szélsőségesebb nézeteket valló filmek illetve sorozat segítségével feszegetni. A túlzott realitástól a futurista hozzáállás legkiélezettebb víziói között talán megtalálhatom a választ.
1. Az építész, és alkotása korunk populáris filmalkotásaiban
Nem kell sokat kutakodni manapság építészt szerepeltető alkotások után. A filmipar előszeretettel használja ezt a figurát, hiszen részben művészről lévén szó, a karakter könnyen formálható, sokszínű, kreatív, izgalmas, fejleszthető.
A televíziót és internetet elözönlő sitcom-ok egyik legismertebbje az „Így jártam anyátokkal” című filmsorozat. Méltán híresült el a szállóige, a főszereplő neve és hivatása egy rövid tőmondatban: „Ted Mosby, építész”. Némi háttérinformációként tudni kell, hogy ezt a kifejezést ismerkedésnél használja barátja tanácsára. Az építész szó tehát méltóságteljesen jelenik meg, egyfajta felsőbbrendűség érződik a kifejezésből.
Ne higyjünk azonban a kirakatnak, ebben a formában korántsem teljes a kép. A lelkileg egészséges, boldog embernek a pszichoanalízis alaphipotézisei szerint három dologra van szüksége. A közösségi érzését folyamatosan kielégíti barátai segítségével, és a sorozat folyamán szerelmének, élete társának felfedezésének történetét meséli, mindemellett munkájában is könnyen elkülöníthető szakaszokon megy keresztül.
Amikor bekapcsolódunk a történetbe, Ted egy tipikus, az egyetemről frissen kikerült építészmérnököt testesít meg. Irodai munkát tölt be, asszisztál főnöke terveihez, a vezetőség irányából munkája megbecsülésének és elismerésének szikráját sem lelhetjük fel. Olyan tervekhez kénytelen nevét adni, amelyek tervezéséhez köze sincs, és amelyekben még laikus barátai is észreveszik a hozzáértés hiányát. Mindeközben a fióknak tervez. Az önmegvalósításban leli örömét, és a főnöke által tervezett pályázati műre elkészíti saját változatát. A feladat egy bankközpont főépületének megtervezését jelenti, amely New York látképét még nagyon hosszú időn keresztül meghatározhatja. Az irodai terv prezentálása közben kiderül hogy a bank képviselői korántsem arra gondoltak, amit kaptak, ezért hősünk bemutatja saját terv-változatát, amely nagy tetszést vált ki, meg is van a várva-várt fordulat. A történet halad tovább, Ted azonban újabb nehézséggel találja magát szemben. Konkurens cég jelentkezik az épület megtervezésére, amely egy kollektívának tartja magát, jól mintázza az építészvilág törtető, divathajszoló képviselőit. (Az írói túlzás természetesen itt is bejátszik a képbe, azonban komédiáról lévén szó, ezt nem tenném hozzá több alkalommal.) Tervük gyakorlatilag egy tyrannosaurus-rex formájú acélbunker, mely tüzet okád, az igazgatóság irodája a fejében lenne, mely felett körpályán keringene a bank nevének rövidítése. Valóban ki lehet így fejezni a hatalmat? Lehet egy groteszk alkotás jelkép New York szívében? Pénzügyi szféráról beszélünk, az anyagi lehetőségek határtalanok, de az ember ösztönösen is érezheti, hogy az egyediséget, az erőt monumentálisan, mégis ízlésesen is ki lehet fejezni. Ez a bizarr ötlet természetesen nem valósul meg, de a téma felvetése mindenképpen elgondolkodtató. Ez a fajta görcsös ragaszkodás az individualitáshoz ugyanis évek óta fennáll, és a tendencia egyre aggasztóbb. Az építészeti önkifejezés sokszor kifullad abban, hogy valami újat akarunk létrehozni, valami hirtelen ötlettől vezérelve alkotunk újat, ami egyedi ugyan, de a valós cél eléréséhez nem segít minket hozzá. Ahhoz a gyökerekhez, a múlthoz is vissza kell menni, tanulni, nem kizárólag improvizálni. A kitérő után kanyarodjunk vissza karakterünkhöz és történetéhez. A projekt tervezése során a humanista elveket abszolút elutasító bankvezér többször is konfrontálódik a főszereplővel, rendre elutasítja próbálkozásait. Jó példa erre a főcsarnok terve, ahol a tervező már vizualizálja is a fagerendékat, amelyeket természetes fény világít meg. (ezen persze lehet vitatkozni, hogy valóban ilyen funkcióba illő-e de itt inkább a változtatásra való szándékra szerettem volna felhívni a figyelmet). Az igazgató rögtön elveti az ötletet mondván, a fa és fény arra emlékezteti a dolgozókat hogy van kint egy fényes világ, ahol barátaik és családjuk van, ő pedig pont az ellenkezőjét szeretné elérni, érezzék azt, hogy sötétben érnek be dolgozni, sötétben mennek haza, töltsék életüket a munkahelyükön. Jól mutatja ez a példa a világon egyre jobban terjeszkedő multicégek hozzáállását az építészethez és általában a dolgokhoz. .Nem kell sokat várni, mire előáll az ötlettel, hogy újabb feladatnak adja ki egy kirúgó-szoba megtervezését. Semmi bonyolultra nem gondol, csak egy helyiségre, amelyben közlik az elbocsátásra szánt dolgozókkal, hogy többé nem dolgoznak a cégnél. A főszereplő emberközelisége talán itt villan meg a legjobban a sorozat folyamán, hiszen egy ilyen embertelen feladat során is próbálja kihozni munkájából a maximumot. Elő is áll a kreatív ötlettel: tegyük barátságossá a folyamatot, és ehhez igazítsuk a szoba egyes részeit (természetesen saját ízlése szerint): az elbocsátó-helyiség elhagyása után a „nyugodt újjászületés csarnokába” léphetünk, melyet egy barátságos ovális szoba követ egy szaktanácsadóval, rögtön az „új kezdet forrás” után. A bank szemléletével teljesen szemben álló terv azonban nem valósul meg, a főszereplő egyben el is veszti a projektet. Az építész irodából is kilép, mondván, így már nem kell a világ hasonló főnökeinek megfelelnie, saját vállalkozást indít. Újabb fontos kérdés fogalmazódhat meg akár a laikus nézőben is. Megéri-e harcolni egy pénz irányította rendszerben saját stílusunk megtartásáért, és azért hogy értékeket közvetítsünk a külvilágnak, ne csak a funkciót szolgáljuk, hanem maradandót alkossunk? Vagy próbáljunk saját utat járni, ami ugyanúgy megpróbáltatásokkal járhat, de emberségünket könnyebben megőrizhetjük? Sok alkotásban láthattuk már, hogy a megrendelő személye mennyire fontos egy épület tervezésekor. Ha példának okáért lakóházról van szó, akkor egy laikus megrendelő is minél alaposabban szeretne minden részletbe beleszólni, ami érthető, hiszen ő fogja ott tölteni életének hátralevő, de legalábbis jó részét. De meddig mehet el az építész abban, hogy egy épület ne csak a magánérdeket szolgálja, hanem a közt is, hogy ne csak egy otthonos hely legyen, hanem illeszkedjen a környezetébe, nem beszélve az esztétikai szempontokról? Az ízlésnek formálhatónak is kell lennie, meg kell találni rá a módot, nem pedig csupán kiszolgálni azt a megélhetés érdekében. Ugyanezzel a problémával találkozhatunk a sorozat következő szakaszában, hiszen a megrendelők között nem lehet válogatni, azt a feladatot kell elvállalni, amire megbízást kapunk. Ez a megbízás (immár saját cégként) egy igazi texasi hangulatot sugárzó étterem megtervezése. A bökkenő csupán annyi, hogy a megrendelő külön kérése, hogy az épületet foglalja magában egy cowboy-kalap. Az írói húzás kreatív, hiszen nem egy kreált dilemmáról van szó, a való életben is épültek tárgy alakú épületek, elég csupán Frank Gehry-re gondolnunk, egyből bevillan a távcső alakú forma. Fordítottan ugyanez igaz a franchise-jellegű cégek egyes épületeire, a hasonló, vagy majdnem teljes mértékben azonos épületek üzenetet közvetítenek, hiszen ha példának veszünk egy gyorséttermet, valószínűleg az azonos megjelenés azt hirdeti: térjen be hozzánk, mi itt is ugyanazok vagyunk, ugyanazt nyújtjuk, amit már megszokott. Ahelyett, hogy sokszínűséget, változatosságot sugározna, inkább azt sugallja, hogy álljunk be a sorba, a napi robotba, ne próbálkozzunk önkifejezéssel. Itt az épületek alakulnak át tárgyakká, amely gyakorlatilag bárhol elhelyezhető, önmagáért beszél, könnyen azonosítható. A cowboy-kalap alakú étterem kifog az építészen. Három teljes napot tölt azzal, hogy megpróbáljon kapcsolatot teremteni a tárgy és épület között, előre volt látható, hogy eredménytelenül. Az építész feladata az, hogy a funkciót jól tükröztesse a formában is, azonban ilyen egyszerű módon ez nem működhet. Itt is rögtön előugrik a közízlés kérdése, hogy megpróbáljuk-e azt formálni, vagy csupán szolgáljuk ki. Hova halad az emberiség, ha egy épületet rendeltetésére csupán abból tudunk következtetni, hogy milyen formát mutat? Az asszociációs készség minden emberben megvan, annak fejlesztése legyen inkább a cél, nem pedig elnyomása, butítása. Amikor főszereplőnk végül beadja a derekát, és megtervezi a kalap alakú éttermet, a megrendelők már más tervét preferálják, a korábban említett kollektíva dinoszaurusz formájú acéldobozt mutat nekik kalappal a fején. Újra győzedelmeskedik tehát az eltorzult, magamutogató fölényeskedés, ami a megismert karaktert sorsfordító lépésre sarkallja: felhagy a tervezéssel, egyelőre jobb utat talál magának, ezentúl építészetet oktat az egyetemen. A történet egyelőre nem lezárt, halad tovább, az építész szempontjából mindenképpen negatív kicsengésű, mert nem tudott megfelelni a külvilág elvárásainak, nem tudta önmagát csempészni műveibe, nem tudott igazi kapcsolatot teremteni a külvilággal. Jelen pillanatban úgy tűnik, nem is erre volt hivatott, emberileg a felismerés miatt mindenképpen győztesként jön ki a helyzetből.
Az előbb bemutatott példa gyökeres ellentéte a következőnek. A realitás talajától messze elrugaszkodva jutunk el a Wachowski testvérek nagysikerű filmtrilógiájához, a Mátrixhoz. A történet a közeli jövőben játszódik, a gépek uralkodnak a Földön. Az emberiség legyőzése után azok egyedeit ellipszoid alakú búrákban „altatva” elektromos impulzusaikból elégítik ki energiaszükségletüket. Az altatás azonban erős szó, hiszen az ember tudata számára egy, az előző ismert Földdel azonos világot teremtettek meg, építettek fel, így az öntudat nélkül szunnyad. Építészet szempontjából az alkotás nagyon ambivalens. Egyik oldalon ott áll a kreált világ (amit egy Építész nevű program alkotott – erről majd később), amely tökéletes, tiszta, felügyelt, de csupán egy másolata az előzőnek, másik oldalon pedig a monumentális hatású telepek, a valóság, amelyben gigantikus méretű pilléreken csüng a sok ellipszoid börtön, amelyből csak kevesen szöktek meg, hogy felvegyék a harcot a gépekkel. A túlélők egy Zion nevű földalatti városba menekültek, amely gyakorlatilag egy falu felépítéséhez hasonlítható: Közösségi térből, lakórészekből, és templomból áll. Az emberiség újrakezdi, és eljut gyökereihez. A gépek által épített világ az ember sara is. Honnan tanulhatták volna a gépek ezt a logikus térrendezést, helykihasználást, felépítést, ha nem tervezőiktől? Sötét, visszataszító világuk az ember számára élhetetlen, ezért hozzák létre a nekik komfortos létet, a saját maguk által épített világ illúzióját. Ezt a feladatot egy külön erre a célra létrehozott program, az Építész végzi. A trilógia során megfigyelhetjük, hogy ez egy kitüntetett szerep, a gépek részéről mást nem láthatunk ilyen emberi formában, ilyen magas rangban. Minden más emberi hivatás fölé helyezi a mestert, aki immár 6odszor építette fel ugyanazt a rendszert, mindig más és más szemléletet követve. Első alkotását tökéletesnek vélte, művészinek, így fogalmaz: „Monumentális mű volt és monumentális kudarc”. Kudarc, ugyanis az emberiség tökéletlensége miatt használhatatlanná vált a minden bizonnyal gépi szemlélettel felépített logikus, tiszta rendszer, ami optimális volt, ámde élhetetlen egy olyan érzésekkel teli ösztönlény számára, mint az ember. Ahogyan azt elmondja, az új változat emberarcúbb volt. Jogosan várhatnánk valami üdítő sikerélményt, azonban már ebben a mondatban újra elhangzik a kudarc szó. Azonban a program fejlődése jól nyomon követhető. Próbálja kiismerni a emberiséget, és tükrözteti „fajunk groteszk vonásait”. Mindezt történelmünkre alapozva teszi, ami talán a legfontosabb építészeti vonatkozás a filmben. Egy gép könnyedén és gyorsan ébred rá arra, hogy a hagyományok őrzése, a történelem során kialakult lenyomatok mennyire fontosak az emberi lét számára, mennyire beépülnek tudatunkba, közhellyel élve: múltunk meghatározza jelenünket és jövőnket egyaránt. Habár a szereplő részletesen nem megy bele az építészet rejtelmeibe, alapigazságokat mégis kimond.
A lázadók is kifejlesztik a saját világukat, melyet szabadon formálhatnak. Egyből az ázsiai világra emlékeztető teremben találjuk magunkat, ahol a különböző harcművészeteket gyakorolják. Egyből arra gondolunk, hogy mennyire különböző egy gép és egy ember teremtette környezet. A terem faváza és gerendái barátságos légkört teremtenek, a japánra jellemző áttetsző falak mintha természetes fényt engednek át, noha tudjuk, hogy ez ilyen körülmények között lehetetlen. A rabszolgasorsra jutott emberiség között sokan vannak, akik vissza-vissza járnak az Építész alkotta Mátrixba, melyben tudatuk felszabadításával ellentmondhatnak a fizika törvényeinek is. Az épületek a trilógiában végig a törékenység, a sebezhetőség kifejezőeszközei, a lázadók sorra rombolják a sztori szempontjából fontos épületeket,, így felvillantva az emberi erő hatalmát. Ez a végső harcjelenetben csúcsosodik ki, amikor az emberek vezére egy, a gépi rendszerből származó figurával küzd meg. A küzdelem kissé apokaliptikus jellegű, így felhívva fontosságára a figyelmet. A sötétben, vihar közepette játszódó jelenetben az épületek gerendái fogpiszkálóként törnek ketté a nekicsapódástól, egy- egy nagyobb összeütközéskor a gerjedő lökéshullámok a több tíz emeletes épületek üveghomlokzatát robbantják szét, a negatív figura bukásával párhuzamosan tehát az épített világ, mint a hatalom egyfajta szimbóluma is pusztulni kezd. A valós világban mindeközben a gépek elérték Ziont, az emberek egyetlen reményét, és a hatalmas gömb alakú csarnokban máris megindul a harc. Sorban dőlnek le a védelem falai, kapui, míg végül a túlélők az utolsó biztonságot nyújtó épületbe, a templomba menekülnek. Okos párhuzamot von az író a film sztorija és az építészet között. Az emberek csak most építik újra civilizációjukat, visszatérnek a gyökerekhez, a templom, mint a hit, a remény, a biztonság szimbóluma jelenik meg, ahogyan az évszázadokig történt a középkorban. A film végkifejlete is hordoz magában építészeti vonatkozást. A templom megmenekülése és az ál-világ leleplezése után az Építész szavai hozzák a megváltást, miszerint bárki akarata szerint dönthet, és visszatérhet a valóságba.
Nemrégiben került vetítésre a hazai mozikban is az Eredet című sci-fi, melynek főszereplői szinte egytől egyik „építészek”. Már a plakát is felcsigázza az építészethez kicsit is vonzódó egyént, a város légifotójába beültetett főcím sejteti az architektúrális párhuzamot.(1.ábra)
1. ábra: Eredet
A csavar persze elmaradhatatlan, műveiket álomvilágban valósítják meg. Az írók az eladható történet mellett az emberi képzelet határtalanságára is szeretnék felhívni a figyelmet. Mindössze két jelenetet emelnék ki, holott a mozi tele van építészeti utalásokkal.Az elsőben a tehetséges fiatal építészlányt teszteli a főhős, mennyire tudja kreatívan megoldani az előtte álló feladatot, egy egész város, vagy terület megépítését. Csattanós választ kap dilemmájára, amikor a lány magába forgatja vissza a történelmi utcasort ( 2. ábra)
2. ábra. A feje tetejére állt világ
Ez természetesen csak a kezdet, hidakat emel az utcából, szemben álló hatalmas tükörfelület segítségével sokszorozza meg a teret. Makettek segítségével teremti meg elképzeléseit, közben nem is sejti, hogy mestere miket vitt már véghez. A film történetének végén járunk már, amikor fény derül arra, hogy az építész főhős szintén építész feleségével együtt álomvilágukban már felépítettek maguknak egy egész várost, melynek kihalt utcáit járják végig tanítványával. Egyszer csak megpillantanak egy családi házakból álló sort a felhőkarcolók között, melyek a fiatal pár életének fontos momentumait őrzik. A gyerekkori emlékek, az első közös otthon, a gyermekvárás hónapjai mind más házban zajlottak ezeknek pontos mását alkották meg emlékezetből a sűrű betondzsungel kellős közepém. És mint már olyan sokszor, itt is a múltból való építkezés juthat eszünkbe.
Az Imax mozik és 3D-s filmek népszerűségének terjedése komoly teret adhat az Eredethez hasonló mozik számára. Az írók és látványtervezők kezdenek ráébredni arra, hogy a nézőkre egyre impulzívabb megjelenéssel lehet hatni, aminek óhatatlanul összetevője az építészet is. Várjuk a folytatást a következő években!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése