2011. január 22., szombat

Holló Attila: VÁROSÉPÍTÉSZETI MŰSOR LAIKUSOKNAK, A TELEVÍZIÓBAN

Az építészeti média új műfajai hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a hétköznapi, az építészetben laikus emberek nagyobb figyelmet fordítsanak saját környezetük, a táj alakulására. Dolgozatomban egy televíziós „városépítészeti valóságshow” tanulságait, illetve Szőke Zsófia és Paczolay Zsófia évfolyamtársaim TDK dolgozatának tapasztalatait, illetve a kettő kapcsolatait foglalom össze. Foglalkozom az épített környezet érzékelésével, a médiában rejlő, eddig nem túl hatékonyan felhasznált lehetőségekkel, a közösségi tervezés módszerével és a „A mi kis városunk” című televíziós műsorral.

1. Laikus - Építész
Szerintem az emberek többségének vizuális műveltségi szintje egészen alacsony. Gondolok itt arra, hogy ki mennyire igényes azokra az információkra, amiket a szeme gyűjt nap mint nap. Válogatjuk-e, értelmezzük-e azokat? Mik azok a dolgok amikre figyelünk, és mi az ami mellett szó nélkül elmegyünk?
Az utcán járva könnyen elvakíthat minket az arcunkba ordító reklámáradat, mint egy fólia, amely kitakarja, elhomályosítja a várost. A tereket, az épületeket csak felületesen érzékelik az emberek.
Ha a szűk környezetünkben, például a családunkban a nem építészettel foglalkozókkal beszélgetünk kicsit saját városukról, közvetlen környezetükről rögtön több problémával szembesülhetünk.
Lehet, hogy lesznek olyanok, akiket egyáltalán nem érdekli a város. Egyszerűen A-ból B-be mennek és közben alig éri őket bármiféle inger. Vannak, akiket jobban érdekel a környezetüket, de mivel keveset tudnak róla így egyszerűen csak elfogadják olyannak amilyen.
Az már bíztató állapot, ha valaki érzékeli a környezetét, különbséget tesz az értékes és a nem értékes és a zavaró elemek között, tájékozott, véleményt fogalmaz meg magában, és ha alkalom nyílik rá szívesen beszél a témáról.
A következőkben egy olyan kezdeményezésről lesz szó, amely a televíziós média segítségével próbálja felkelteni a hétköznapi emberek érdeklődését az építészet, és maga a város iránt.
Az emberek többsége nem sokat tud az építészetről azon kívül, amit lát. Ennek ellenére éles kritikák hangzanak el laikus körökben egy-két kortárs épületről. Ragadnak a gúnynevek a szaksajtóban dicsért házakra. Mióta személyesen szembesültem néhány ilyennel, elkezdett érdekelni miért van ez. Miért nem szeretik az emberek ezt vagy azt? Sok okot lehetne felsorolni de az egyik biztos az lenne, hogy nem értik. Úgy veszem észre, hogy ha mesélünk az embereknek egy-egy épületről, elmagyarázzuk mi miért olyan amilyen, akkor sokkal könnyebben elfogadják, sokkal jobban érdekli őket. Úgy gondolom, hogy a városi terek iránti érdektelenség és figyelmetlenség egyik oka hasonló. Mivel hozzászoktunk ahhoz, hogy készen kapjuk a várost, a köztereket, a középületeket ezért nem érezzük szükségét, hogy törődjünk velük, vagy gondolkodjuk arról, mitől is lehetne jobb egy-egy hely.
Véleményem szerint, ha javíthatnánk az építészet kommunikációján a befogadó társadalom felé, akkor közelebb kerülhetne egymáshoz az építész és a közízlés, pontosabban kevesebb lenne a kapásból elutasító hang. Nem várhatjuk el, hogy megértsenek a kortárs építészetből, ha mi semmit sem teszünk ezért. Szem előtt kell tartanunk, hogy az építészet különbözik a képzőművészettől, hiszen nem lehet kizárólag öncélú.
A „nevelés” egyik eszköze lehet a média. A szakmai média határait átlépve a laikus médiában való szereplést lehet kerülni, de beleláthatunk egy hatalmas lehetőséget is, melyet okosan kihasználva érdekesebbé, és szélesebb körben elfogadottá tehetjük a kortárs építészetet, felkelthetjük az emberek érdeklődését környezetük művelése iránt. Ez szubjektív vélemény, van ellenpont is: „de hiszen az építész a tervekkel és a kivitelezett valósággal mondja el, amit el akar mondani” (Mónus János) , vagy hivatkozhatnánk Molnár Farkas magyar építészre is, aki világosan kijelentette, az építész orvos, aki rendel, nem cipész, akinél rendelnek. Bár a mondat nem teljesen erről szól, de ha fölényesen viselkedünk, és nem tesszük valamennyire érthetővé azt, amit csinálunk, akkor a helyzetet leegyszerűsítve az emberek idegennek érzik majd magukat az általunk megálmodott terekben.

2. Archilaic
Két évfolyamtársam, Szőke Zsófia és Paczolay Zsófia idén készített TDK-t és elindítottak egy blog oldalt. (archilaic.tumblr.com) Kutatásukban a kortárs építészet tervezői és használói között a hiányos kommunikációból eredő feszültséget elemezik. Ez a feszültség szerintük sem csak a befogadók „műveletlenségéből” adódhat, egyszerűen túl elszigetelt az építészek világa és nem szívesen halljuk meg azoknak az embereknek a szavát, akikért végső soron a terveink, házaink készülnek. Ha áldoznánk a kommunikáció javítására, a saját dolgunkat is könnyebbé tennénk.

3. A mi kis városunk
2009 és 2010 tavaszán egy olyan televíziós produkcióban vettem részt, amely egy újnak mondható műfajt teremtett Magyarországon. A műsor alapjául szolgáló játékot a British Council alapítvány fejlesztette ki, ami egy kétnapos játék, városlakók „versenyeznek” egymással öt, hat fős csapatban, s egy létező városrendezési- várostervezési problémára kell megoldást találniuk. A játékban rejlő lehetőségeket felismerve egy városépítészettel foglalkozó cég a Studio Metropolitana Városfejlesztő Műhely és a Színfolt Film közös produkcióvá formálta, majd két évadon keresztül a magyar televízió 1 (m1) illetve a DEKO TV sugározta,2009 és 2010-ben, áprilistól júliusig, ismétlésekkel minden hétvégén.
A mi kis városunk a várostervezés egy merőben új módjára, a közösségi tervezésre hívja fel a figyelmet. A közösségi tervezés egy módszer, melyben a civil lakosság részt vehet a tervezési folyamatban. Újszerű, nyitott szemléletmódot képvisel ahol a városlakók, civilek, szakértők és a döntéshozók, mindenki a saját tudását beleadva együtt gondolkodik egy adott városrész jövőjéről, fejlesztéséről. A cél a konkrét ötletek felvonultatása helyett sokkal inkább az együttdolgozás során kialakuló városfejlesztési irányok tisztázása. A szemléletmód és a közösségi tervezés módszerének népszerűsítésére sikeres és hatékony eszköz lehet a média bevonása. Új műfajról azért beszélhetünk, mivel építészeti oldalról és televíziós oldalról egyszerre közelítve kellett megtalálni azt a pontot, mikor a produkció mindkét fél számára elfogadott formát öltött. Erre azért volt szükség mivel a célközönséget jelen esetben nem határozhatja meg a tartalom, egy izgalmas, építészetről szóló műsort kellett összehozni a nagyközönség számára. Építészeti oldalról vizsgálva a műfajt, úgy érzem megengedőnek kell lennünk mivel a műsor nem épületekről és nem az építészekről szól, emellett egy adás mindössze huszonöt perc, sok történéssel, akcióval, hogy egy átlag néző számára érdekes maradjon és ne kapcsoljon el az első két szakmai kifejezés és elvont rajz után. Az izgalmas párosításnak jó és rossz oldala is van.
? mi az, ami egy televíziós műsorban átadható, építészeti szempontból mi lehet a műsor haszna, el lehet e fogadni ebben a formában, mi az, amin a tapasztalatok alapján javítani kellene, melyek azok az elemek, amik alapjául szolgálhatnak a hasonló célkitűzésű televíziós produkcióknak. ?
A felvételek 2009 és 2010 tavaszán készültek. 8 különböző város, nyolc különböző városépítészeti, városrendezési probléma x2. Egy beválogatáson átesett hat fős, foglalkozásukat, nemüket, és életkorukat tekintve teljesen vegyes civil csapat és egy állandó tagokból álló szakmai csapat ( Kravalik Zsuzsa városszociológus, Tihanyi Dominika tájépítész, Tóth Deme Miklós mérnök-közgaszdász, Turányi Bence építész, Zöldi Péter építész) tevékenységét kísérik végig a kamerák a helyszínbejárástól az első ötletek megszületésén keresztül, a végső prezentációig bemutatva közben a tervezési folyamatot. A műsorban a civil csapat külső segítőjeként vettem részt egy évfolyamtársammal, feladatunk az volt, hogy a második nap közepéig összegyűjtött ötleteket, elképzeléseket, a városépítészeti koncepciót és a karakteres téri elemeket segítsünk megjeleníteni, és egy prezentációban összefoglalni.
Egy adás felépítése a következő: rövid bevezető , a helyszín és a feladat ismertetése, a két játék résztvevőinek bemutatása, helyi döntéshozók, közéleti személyiségek megszólaltatása, a tervezési folyamat jellemző szakaszainak felvillantása, a szakmai és a civil csapat tagjainak megszólaltatása, a civil csapat külső segítőjeként érkező Gauder Péter és a civil csapat beszélgetésének összefoglalója, prezentációk készítésének bemutatása, végső prezentáció az öt-hat tagú helyi döntéshozókból, civilekből álló zsűri előtt, a zsűri rövid értékelése, interjúk a személyes tapasztalatokról. Az első felvételek alkalmával kiderült, hogy a műsor a televíziós dolgozóknak és a résztvevő építészek, valamint számomra is kihívást jelent. A rendezők és az operatőrök feladata sokoldalú volt egy-egy felvétel során. Az első kihívás a tervezési helyszín bemutatása. Mivel erre mindössze pár másodpercnyi idő jutott, ezért olyan mozgó és vágóképekre volt szükség amelyek egészében és részleteiben is képesek bemutatni az adott városrészt. Fontos, hogy megismerhető legyen belőlük a tér geometriája, fényviszonyai, hangulata, mindez a narrátor kiegészítéseivel. Mivel építészeti műsorról van szó, így már az elején körvonalazódott, hogy a rajzoknak legalább akkora szerepük lesz, mint a narrációkban elhangzó információknak. A párbeszédek során felmerülő ötleteket folyamatosan illusztrálni kellett a kamerák számára, spontán rajzokkal, előre meg nem tervezett szituációkban, ami számomra kezdetben igen nehéz volt, hiszen az egyetemen eddig kizárólag akkor került sor ilyen szituációkra, ha csoportban dolgoztunk és egymásnak gyors kis rajzokkal magyaráztuk el az éppen felmerülő ötleteinket. Ekkor jöttem rá, hogy milyen sok múlik azon, mit és hogyan rajzolok le, éreztem, hogy bár a feladatunk nem a tervezés volt, de akaratlanul is módosítom valamilyen irányba a civilek elképzelését. Ez a szituáció a közösségi tervezés során valós, már megépült, építészek által összeválogatott példák felvillantásával, válogatásával egészül ki, hogy a tervezett tér karaktere körvonalazódjon. Emellett szintén hamar rájöttünk arra, mennyire különbözik leginkább a laikusok és az építészek hozzáállása és ennek tükreként a rajza a koncepcionális szakaszban.
A műsor egyik legfontosabb üzenete is ide kapcsolható, hiszen egy-egy városépítészeti probléma megoldása nagyon komplex feladat, nem elég csak kidíszíteni, kifényezni az adott teret, nem válaszható mindenhová ugyanaz a megoldás, vagy nem választhatunk az adott helyre bármit, ami csak eszünkbe jut. Az adás menetében kellő hangsúlyt kapott az a pont, amikor a két hozzáállást tükröző rajztípus, azaz a problémák komplex, átfogó kezelése, és a részletekből additív módon építkezés szembe kerül egymással. Így a laikus tv néző számára is könnyen érthetővé válik, hogy egy ilyen szituáció mennyire összetett, és hogy a legjobb megoldásokhoz csak hosszas és részletes elemzés és tervezés után juthatunk el. Itt meg kell említenem, hogy szintén az idő rövidsége miatt a tervezést megelőzően nincs idő hosszas elemzésre, a csapatok a saját tapasztalataik mellett a Studio Metropolitana által készített elemzést használják. Mivel ez egy workshopból készülő tv műsor így szerintem nem lehetnek nagyon komoly elvárásaink a munkaközi vagy a prezentációban szereplő tervekkel és az azokat bemutató grafikákkal sem. Ennek ellenére a szakmai csapat tagjai számára is kihívást jelentett a tv-s szereplés, mivel nagyon rövid idő alatt igényesen, vállalható formában elkészített és előadott terveket kellett készíteniük. Egy városépítészeti terv egy másfél napos workshop alatt maximum csak koncepció szintig juthat el, így az arról készült műsor építészeti megítélése is kizárólag a tervek részletektől mentes koncepcióira korlátozódhat, illetve az azt bemutató rajzok minőségére. A produkció célkitűzését, a szereplők odaadását, és az építészeti tervek minőségét összességében kielégítőnek gondolom, és alkalmasnak érzem arra, hogy ebben a formában szerepeljen a médiában.
Vannak olyan káros médiahatások is, amik a műsor (építészeti) színvonalát csökkentik. Egy előképpel nem rendelkező műsornál nagyon sok múlik a rendezőn. Voltak olyan jelenetek, ahol nagyon nagy odafigyeléssel és igényességgel készített képekkel találkozhattak a nézők, de számos alkalommal találkoztam olyan megoldással a forgatások során, amik rendezői utasításra kissé komolytalanná, úgymond könnyen ehetővé tették a produkciót. Az első évad nyolc adásában egy műsorvezető kalauzolta a nézőket. Az ő szerepe túlzottan hangsúlyos volt, az amúgy is rövid műsoridőt, a nézők szórakoztatására kitalált különféle ócska jelenetekre pazarolták, amiknek sok esetben semmi köze nem volt a workshop témájához. Így a cselekmény kettő helyett három, négy szálon futott, (szakmai, civil, műsorvezető illetve az ő hangjával kiegészített átvezető részek) így sokszor szétesett, követhetetlenné vált. Ez gátolta a megértést, ami alapvető ahhoz, hogy az ember következtetéseket vonhasson le a műsor láttán. Szükségét éreztem egy „építész rendező” jelenlétének, aki ha kell közbeszól, módosít, hogy a mondanivaló szem előtt tartásával, szolidabb, de meggyőzőbb eredmény születhessen.
Emellett érdekes, néha a produkció építészeti célkitűzésének ellentmondó szituáció alakult ki a tv kedvéért felállított vetélkedő jellegből, a szakmai és a civil oldal szembekerüléséből. Szerintem ez a helyzet plusz motivációt jelentett a lelkes laikusok számára, de egy-egy „küzdelem” vagy versengés a nézők számára szembenállásra utalhat. Ez pedig ellentétes azzal az átadni kívánt szemlélettel, miszerint gondolkodj a környezetedről, fogalmazz meg véleményt, vegyél részt a folyamatban és ezzel segítsd a szakmaiak munkáját annak érdekében, hogy a végeredmény jobb legyen. Az egymással versengő szakmai és civil oldal képe elmoshatja a szerepek határait, a laikusokban könnyen tévhit ébredhet az építészek szerepét illetően.
Sokkal célravezetőbbnek és legalább annyira érdekesnek tartanám azt a felállást, amely egy valós helyzetet modellez a csapatmunkát hangsúlyozva egy tervezési folyamatot mutat be a televízió segítségével, valóságshow és vetélkedő nélkül.

Összefoglalás
Fenntartásaim ellenére szerintem A mi kis városunk alapvetően jó példát szolgáltat a Zsófik által csak „archilaic”–nak becézett emberek számára. Úgy gondolom, hogy mivel ez volt az első ilyen jellegű műsor, kijelenthető, hogy a rendezők kisebb botlásit, és a műsor egyéb tévedéseit megbocsájtva egy figyelemre méltó kezdeményezés a magyar televíziós média palettáján, mely jó esetben felrázhatja a környezete felé érdektelenül fordulókat. Emellett felhívja a figyelmet a helyi értékek védelmére, rámutat arra, hogy egy szerencsétlen építészeti, vagy városépítészeti tevékenység következtében átalakult városnak is vannak feledésbe merült, értékes helyei. A városi tér alakításában való részvételre buzdít. Rámutat arra, hogy nem csak családi ház léptékben létezhet párbeszéd az építészek és a laikusok között. Határhelyzet a szakmai média és a totálisan laikus média között, a könnyebb befogadhatóság a szélesebb körű nézettség és a szakma számára is elfogadható tartalom érdekében. Ha lehetne egy kevéssel szigorúbb keretet szabni, ha a műfaji sajátosságok nem keverednek össze (lásd: építészeti valóságshow), és ha nem kellene feláldozni az építészeti tartalomból túl sokat a befogadhatóság kedvéért, akkor egy jóval hatásosabb műsor követhetné A mi kis városunk-t a televízióban.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése